7. fejezet - Sophie

Sziasztok, kedves Hazugságelemzők!

Nincs mentségem, ezer éve nem hoztam új fejezetet. Sok minden történt velem az elmúlt hónapokban, új munkahely, egy befejezett és több elkezdett regény, de nem akarok magyarázkodni. Jöjjön az új fejezet, amiben tovább folytatódik Sophie és Cal kalandja, és kicsit megismerhetitek két mellékszereplő háttértörténetét is.

Jó szórakozást!

Sophie nagyokat sóhajtva sétált hazáig. Mosolyognia kellett, ahogy felidézte a közös ebédet Dr. Lightmannel és a férfi egész nap tanúsított csodálatos kedvességét és előzékenységét. Nem tagadhatta maga előtt, mennyire jól mulatott a főnöke társaságában, a tragikus eset dacára is. Remekül érezte magát, teljes biztonságban. A dicséret pedig, amit kapott… Bármikor felidézte, pírt csalt az arcára. Hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy Dr. Lightman ilyen jókat mond neki. Mást sem akart, mint megfelelni a férfinak.

Hazaérve megfogadta a főnöke tanácsát: vett egy jó forró fürdőt, majd bevackolta magát az ágyába. Garfield dorombolva bújt hozzá, Sophie pedig elaludt. Calnek igaza volt, valóban nagyon fáradt volt, így másnap reggelig fel sem kelt, és eközben csupán egyszer ébredt fel, amikor megevett egy szendvicset. Csodás álmokat látott, mindnek Cal volt a főszereplője, és persze ő. A férfi néha táltos paripán jött el érte, máskor csak ott feküdt mellette az ágyban, és mosolyogva nézett rá, miközben az arcát cirógatta…

Tehát a lány érthető okokból nemcsak kipihenten ébredt, hanem frusztráltan is. Úgy érezte, mintha lázas volna, de tudta, hogy a forróság érzése csak az álmok miatt van. Jól bereggelizett, majd sötétzöld szoknyát és szürke blúzt húzott, haját pedig hagyta a hátára omlani.

Álmodozva, pirulós hangulatban sietett a Lightman Csoport irodájához. Az épület mellett megpillantotta Nadine-t és Dr. Jensent, amint hevesen egymással voltak elfoglalva. Máskor bizonyára zavarba jött volna, de dévaj jókedve ezúttal nem engedte, hogy máshová nézzen. Szélesen elvigyorodott – ezek szerint a lelkifröccsének hatása még mindig tartott.

Gyorsan besietett az épületbe, hogy ne zavarja meg a párt, de még odabent is mosolygott. Az első emeleti lépcsőfordulóban találkozott össze Dr. Lightmannel, aki meglehetősen izgatottnak tűnt.

-          Gyerünk, Sophie, igyekezzünk, majd a kocsiban elmesélem! – húzta magával visszafelé a lányt.

Sophie lélegzete elakadt, aztán elmosolyodott. Imádta, ha Cal hozzáér, és szerencsére gyakran megtette ezt. Nem tudta, jelenthet-e ez valamit, de ő nagyon élvezte. Habozás nélkül sietett a férfi után.

Az előcsarnokban összefutottak Nadine-nal és Dr. Jensennel. A lány már nyitotta a száját, hogy kérdezősködjön, de Cal leintette, mondván, majd megbeszélik később, azzal már ki is viharzott. Sophie bocsánatkérően intett Nadine-nak, aztán már pattant is be Dr. Lightman mellé. A férfi Danielle iskolája felé hajtott, miközben elmesélte, hogy Loker talált egy felvételt a tanárnőről és a lányról, amint láthatóan veszekednek valamin. Sophie diadalt érzett: tudta, hogy az oktató tud valamit. Alig várta tehát, hogy odaérjenek.

Miután Cal leparkolt, már siettek is az iskolába, ahol a tanárnő az igazgatói irodában várta őket.

-          Nézze, Ms. Fife, láttuk a felvételeket. Tudjuk, hogy összekapott valamin Danielle-el a halála előtt. Börtönbe is kerülhet, ha akadályoztatja az igazságszolgáltatást! – csapott egyből a közepébe Cal, és Sophie elismerően nézett rá.

Látszott, hogy Ms. Fife elsápadt, majd arca zöldes árnyalatot vesz fel a riadalomtól. Szája megvonaglott, majd nagyot nyelt. Tétovázott még egy kicsit, de Dr. Lightman nem enyhült meg, ezért reszketegen belekezdett.

-          Tudják, kevés a tanári fizetés, és én… segíteni is akartam a gyerekeknek… Csak ezért mentem bele ebbe! Segítettem nekik a tesztekre felkészülni, de ha láttuk, hogy nem lesz jó a végeredmény, én írtam meg helyettük! – zokogott fel a tanárnő.

Sophie döbbenten pillantott Calre, aki aprót biccentett felé. Látszott rajta, hogy elemében van, akár egy kopó, ami szagot fogott. Sophie-nak a döbbeneten túl is konstatálnia kellett, hogy a férfi ilyenkor különösen vonzó.

-          Danielle is részt vett ebben? – kérdezte Cal, mire a tanárnő ismét felzokogott, de felpillantva látta, hogy nincs választása, így felelt.

-          Az édesanyja fogadott fel, hogy… Danielle az utóbbi időben nem volt a legjobb tanuló, de Mrs. Stark a legjobb egyetemre akarta bejuttatni. De Danielle nagyon dühös lett, mikor rájött, és visszautasított. Azután kezdte el szedni a szert is.

Sophie még mindig döbbenten hallgatta a tanárnő mentegetőzését. Nem tudta elhinni, hogyan hallgathatott idáig. Bizonyára sejti azt is, hogy ki a gyilkos. Ha nem ő… De ezt Sophie nem tartotta elképzelhetőnek.

-          Tudja, ki ölte meg Danielle-t? – nézett komolyan Ms. Fife szemébe Cal.

A nő elborzadva rázta meg a fejét. Nem ő tette, és nem is tud róla, ki az. Sophie ezt világosan látta az arcán, ahogyan a jelek szerint Cal is. A férfi a jelek szerint iszonyúan dühös volt, ami kissé megrémisztette Sophie-t amellett, hogy meglehetősen felforrósította mindenét.

-          Ugye nem kerülök börtönbe? – kérdezte remegő hangon a tanárnő.

Cal azonban nem felelt, csak intett Sophie-nak, és kiviharzott az irodából. Sophie nem tétovázott, azonnal utánament. Neki sem volt éppen szimpatikus Ms. Fife és a hozzáállása, ugyanakkor némi bűntudat azért elborította, hisz a nő karrierjének szinte bizonyosan vége. Ugyanakkor nem mert szólni Dr. Lightmannek, csak sietve kopogott utána magas sarkain, alig tudott lépést tartani ugyanis a férfivel.

-          Most mit csinálunk, Dr. Lightman? – kérdezte a lány már a kocsiban ülve.

-          Legnagyobb bosszúságomra várnunk kell a holnapi temetésig. Ott talán többet megtudunk. A tanárnőről pedig szólok az igazgatónak.

Sophie kissé sajnálta a nőt, de annyira nem, hogy ellent mondjon Dr. Lightmannek. Különben is úgy érezte, hogy a férfinek teljességgel igaza van. Úgyhogy bólintott, majd kissé aggodalmasan tanulmányozta lopva a főnöke arcát. Egyszer csak Cal felé pillantott, és elmosolyodott a lány aggódó tekintetétől.

-          Ne aggódjon, Sophie, nincs semmi baj. Csak rosszul tűröm az olyan embereket, mint Ms. Fife. De nyugalom, önre nem haragszom – mosolygott a férfi, és megpaskolta a lány kezét, ami az ölében nyugodott.

Sophie fülig vörösödött, és önkéntelenül fülig szaladt a szája. Örömmel látta, hogy attól a perctől Cal ismét vidám, és végigcsevegték az utat a Lightman Csoport épületéig. Sophie tökéletesen boldognak érezte magát, amint együtt sétáltak be az előcsarnokba.

-          Most ebédeljen meg és pletykáljon egyet a barátnőjével, Sophie. Úgy láttam, van mit mesélniük egymásnak – kacsintott Cal.

-          Nem kell segítenem semmiben?

-          Nem, majd az ebéd után várom. Megbeszéljük még egyszer, amit tudunk. Jó étvágyat – mosolygott, és már el is slattyogott zsebre vágott kézzel.

Sophie egyedül maradva szabadjára engedte ábrándos mosolyát és sóhajait, amik eddig fojtogatták. A felhők felett lebegve indult az ebédlőbe, ahol meg is pillantotta barátnőjét és Dr. Jensent. A többi asztal körül nem ült senki, ezért a páros elmélyülten csókolta egymást, Nadine pedig Matthew hajával játszott közben. Sophie elvigyorodott, és ismét elbíbelődött az étel kiválasztásával. Mire végzett és elindult barátnője felé, a pár már szétvált, és Matthew indulni készült.

-          Jó napot, Sophie – mosolygott a férfi.

A lány visszaköszönt, és boldogan látta, hogy Matthew-t mintha kicserélték volna. Látszott, hogy boldog volt, csakúgy, mint Nadine.

-          Nem muszáj mennie miattam – mentegetőzött a lány, de Dr. Jensen leintette.

-          Hagyom kicsit pletykálni a hölgyeket – vigyorodott el. – Apropó, Sophie, ma vacsorát tartok kedves kollégáimnak. Várom hét órakor, Nadine majd megadja a címem – mosolygott a férfi a kedvesére, futó csókot lopott tőle, majd hosszú léptekkel kifelé indult.

Nadine a boldogságban úszva nézett utána, majd sugárzó mosollyal fordult Sophie felé. A lány izgatottan vigyorogva figyelte.

-          Látom, minden a legnagyobb rendben – mondta, mire Nadine felnevetett, barátnője pedig csatlakozott.

-          Most pedig mesélj el mindent! Hallani akarom, hogy találkoztatok, és mindent!

Nadine hatalmasat sóhajtott, és látszott rajta, hogyan rakosgatja össze az emlékek darabkáit. Végül beszélni kezdett, Sophie pedig árgus szemekkel figyelte őt közben.

-          Fél éve találkoztam vele először, amikor szakosodnom kellett az orvosin. Elég sokan kezdtük az egyetemet, de a pszichiátriát csak öten választottuk. Már a kezdetekkor kaptunk magunk mellé egy mentort, akinek el kellett járni a rendeléseire hospitálni, beszélgetni vele, meg hasonlók. Nekem Matthew jutott, amiért a csoporttársaim állati irigyek voltak. – Nadine felnevetett az emlék hatására, aztán nagyot sóhajtva folytatta. – Ő a legjobb, ezt mindenki tudta már akkor, egy élő legenda, szóval a többiek majd’ meghaltak, hogy cserélhessenek velem. Én viszont féltem egy kicsit. Egy ekkora névvel dolgozni… Ijesztőnek tűnt, féltem, hogy bebizonyosodik, alkalmatlan vagyok erre az egészre. Sosem felejtem el az első találkozásunkat. Elmentem a házába, háromszintes, az elsőn van a rendelő. Kinyitotta az ajtót, és végigmért, akár egy érdekes tárgyat. Teljesen szenvtelen volt, semmit nem láttam az arcán, maximum kíváncsiságot. Nekem persze máris nagyon bejött, hiszen láttad. Odáig voltam az éles arccsontjáért, a szeméért, ami egyszer zöldes, másszor inkább barna, és a hajáért, jó ég. Egyszóval megtettem volna szívesen, de tisztelettudó voltam és jó kisdiák. Viszont sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondol rólam. Legalább egy hónapig csak figyelt azzal a szenvtelen, majdnem közömbös arccal, keresztkérdéseket tett fel, de nem úgy, mint egy gonosz vizsgáztató, hanem érdeklődéssel. Talán tetszettek neki a válaszaim, mert több mint egy hónap után elhívott vacsorázni. Városszerte híres vacsorapartikat rendez, hallottam róla, milyen jól főz, úgyhogy nagyon izgultam, gondolhatod. Kettesben voltunk, és először beszélgetett velem másról is, mint a szakmáról. Ekkor derült ki, hogy fuvolázom, és elég sokat tudok a zenéről, úgyhogy megígértette velem, hogy másnap elhozom a hangszert, és vacsora után együtt játszunk majd. Így is lett, én másnap Vivaldit fuvoláztam, ő pedig kísért a csembalóján. Miközben játszottunk, láttam, hogy könnyes a szeme. Azt hiszem, akkor lettem szerelmes belé – sóhajtott Nadine ábrándosan.

Sophie csillogó szemmel adott hangot egy „ah” formájában áhítatának. Ilyen romantikus történetet még nem hallott, pedig közel sem volt még vége, sőt, a folytatásban ő maga is szerepet játszott. És persze arra is felfigyelt, hogy Nadine most először mondta ki a nyilvánvaló tényt, amit odáig maga előtt is titkolni igyekezett. Ezen el kellett mosolyodnia.

-          Ez annyira édes, hogy egy Disney mesében lenne a helye! – mondta Sophie, mire barátnője felnevetett. – Folytasd már! – unszolta aztán.

-          Ő szólt róla, hogy Cal pszichiáter partnert keres a munkához. Matthew azt mondta, hogy jöjjek vele, ez remek tapasztalat lenne, és színesítené a szakmai palettámat. Én pedig naná, hogy jöttem, egyrészt másfél évet a mentorom mellett kell tölteni, másrészt pedig hallottam már a híres Dr. Lightmanről, úgyhogy nagyon is tudtam, hogy itt a helyem.

Sophie megértően bólogatott. Ismerte az érzést, ő is úgy érezte, hogy a Lightman Csoportnál kell dolgoznia. Efféle sorsszerű érzést még nem tapasztalt, de ezúttal lehengerlő volt. Elmerengett kissé, aztán magához tért, és vigyorogva nézett Nadine-ra, de a lány is elmerülhetett a gondolataiban, mert nem folytatta.

-          Na és hogy jöttetek össze? – pattogott a széken izgatottan Sophie, megtörve a csendet.

-          Hónapokon át kettesben töltöttünk jóformán minden napot, mégsem történt semmi, nem tudom, miért. Én éreztem a szikrát köztünk, de azt gondoltam, hogy csak beképzelem. Aztán kiderült, hogy mégsem. Három hónapja dolgozunk itt, két hónapja vagyunk együtt – formált idézőjelet a levegőben Nadine az utolsó két szónál.

-          Biztosan ki akart hozni a megszokott környezetéből téged. Kevésbé helytelen itt. Mármint, nem helytelen, csak tudod, hogy a mentorod, meg minden – mondta Sophie kissé mentegetőzve, de Nadine-on nem látszott harag, csupán az egyetértés.

-          Igen, ezt gondolom én is. De az a lényeg, hogy amíg tanulok, hivatalosan nem lehetünk együtt, hiába egyetem, hiába vagyok felnőtt már rég. Megvádolhatnak, hogy helyettem írja a szakdolgozatom, vagy, hogy elfogult, amikor megírja rólam az értékelést. Júniusban lesznek az utolsó vizsgáim… Persze lehet, hogy neki ez csak egy kis játék, ha már velem kell dolgoznia, legyen egy kis plusz jó benne, és semmi mást nem akar – mondta Nadine nem kevéssé lelombozódva.

Látszott, hogy rengeteget gondolkodott már ezen, és rettentően elszomorítja a helyzet és a bizonytalanság. Sophie azonban biztos volt benne, hogy ez Matthew számára sem csupán játék. A lány komolyan nézett barátnője szemébe.

-          Szerintem most már te is kezded sejteni, hogy Matthew szeret téged. Eddig talán bizonytalan volt, mert nem akarta kettőtöket semmiféle bajba sodorni, de megtört a jég. Veled akar lenni, és nemcsak itt, hanem az otthonában is. Meg mindig. Most már hidd el – mondta mosolyogva Sophie.

Nadine felsóhajtott, aztán lassan mosolyodott el, a remény beragyogta az arcát. Látszott, hogy nem mer még teljességgel hinni ebben az egészben, de alig bír magával a boldogságtól.

-          Komolyan gondolod? Csak mert egyre inkább erre utal minden, de nem merem elhinni… Giccsesen hangzik, de úgy érzem, hogy ő életem szerelme, de mi van, ha fordítva ez nem igaz?

-          Dehogynem igaz! De ha bizonytalan vagy, akkor majd jól megfigyellek titeket és főleg őt, ha legközelebb együtt leszünk, jó? – ajánlotta fel nevetve Sophie, Nadine pedig felderült.

-          Azt megköszönöm. Ma este már alkalmad is lesz rá. Meg másra. Matthew isteni vacsorát tervez, és én leszek a kiskuktája – dicsekedett vigyorogva a lány, Sophie pedig felkuncogott.

-          Lesz ott minden, csak főzés nem. Szívesen megyek, köszönöm a meghívást. A többiek közül ráér mindenki? – érdeklődött közömbösen.

-          Persze. Cal is – vigyorgott cinkosan Nadine.

Sophie fülig pirult és lesütötte a szemét, Nadine pedig felnevetett.

-          Hogy álltok, mi újság?

-          Hát… Nem tudom… Sehogy… A múltkor a buliban felbukkant az exem, aki egy erőszakos barom, Dr. Lightman pedig megvédett. Kiütötte Joe-t. – A lány önkéntelenül elmosolyodott. – Aztán megvigasztalt és megígérte, hogy bármikor megvéd. És hazakísért – sóhajtott végül ábrándosan.

Nadine meghökkenve nézett rá.

-          És ez neked semmi? Sophie, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de szerintem nagyon is van esélyed. Majd a vacsin lesz lehetőségetek rá, hogy kicsit közelebb kerüljetek egymáshoz. Ez olyan izgalmas! – pattogott a széken a lány, Sophie pedig hálásan felnevetett.

-          Bár igazad lenne! – sóhajtott.

-          Igazam van!

Sophie ezzel már nem vitatkozhatott. Mindenféléről – főleg Matthew-ról és Calről – csevegtek, miközben elköltötték ebédjüket. De szó esett többek között a hobbijukról is: Sophie sokat mesélt a rajzolásról, Nadine pedig a fotózásról, illetve kitárgyalták kedvenc könyveiket is, hiszen olvasni mindketten imádtak. A lány átvette Nadine optimizmusát, és az étkezés végére már kezdte elhinni, hogy talán valóban van rá esély, hogy Dr. Lightman és ő együtt lehetnek.

Tűkön ülve várta az estét, és őszintén remélte, hogy Cal és ő valóban közelebb kerülhetnek egy kicsit egymáshoz. Még közelebb – hiszen a közös munkanapok nagyon jó hangulatban és teljes összhangban teltek, de a munka mégsem ugyanaz, mint egy kötetlen vacsora. Vidáman ballagott fel az emeletre Nadine-nal az oldalán, majd mosolyogva búcsúztak el egymástól a közeli viszontlátásig. 

6. fejezet - Cal

Sziasztok, Drágák!

Nos, van néhány remek hírem! Az első, hogy kaptam egy csodás kritikát M.Gintől, olvassátok el ti is, ha van időtök! Nagyon jólesett, jókora lendületet adott az íráshoz. 

A másik hasonló megtiszteltetés, kikerültem ugyanis a Blogolj! oldalra, amely tulajdonképpen egyfajta blogajánló. Ezúton is köszönöm, hogy kint lehetek! 

Szóval csupa elismerés érte a blogot, ami nagy örömmel tölt el. De boldog lennék, ha ti is kinyilvánítanátok, mi a véleményetek a történet alakulásáról, a szereplőkről.

De csapjunk is a lecsóba, jó szórakozást! :)

Cal elismerően nézett Sophie után, amint a lány kipattant az autóból. Nagyon jól állt rajta a fekete ruha, talán éppen szolid egyszerűsége miatt tetszett úgy a férfinek. Önkéntelenül is végigmustrálta a fiatal nő formás hátsóját, majd elképzelte, ahogy lassan lehúzza a cipzárt a ruha hátán, és végigcsókolja az előbukkanó, nagyon is finomnak tűnő, hófehér bőrfelületet… Nagyot nyelt, aztán észbekapott, hogy egy temetésre készülnek, és hogy Sophie-t az előző este bántották, tehát megrázta a fejét, hátha el tudja hessegetni az oda nem illő gondolatokat.

Nem sikerült, ezért gyorsan kipattant az autóból, és Sophie után sietett, miközben remélte, hogy a cselekvés eltereli a figyelmét. Elismerően vette észre, hogy fiatal kolléganője máris teljes figyelmét az ügynek szentelte, tökéletesen félre tudta tenni a magánéletét érintő kérdéseket. Cal kelletlenül vette tudomásul, hogy ő erre jelen pillanatban nem képes. Szerencsére már meglehetősen rutinosnak mondhatta magát, így biztos volt benne, hogy ezúttal is félre tudja tenni a kalandozó gondolatait, amint ténylegesen beleveti magát a munkába.

Előzékenyen kinyitotta Sophie előtt a bejárati ajtót, majd a lány nyomában belépett az impozáns és anyagi jólétet sugalló házba. Sophie álmélkodva nézett körül, Cal pedig megmosolyogta az önkéntelen reakciót.

-          Jöjjön, kedves, nézzük meg, hogyan érzi magát Mrs. Stark – mondta, miközben megfogta a lány könyökét, és a nappali felé irányította.

Jó érezés volt, ahogy a könnyed súlyt a kezében tarthatta, és Sophie készségesen engedelmeskedett neki, ez pedig földöntúli érzésekkel borította el. Meghatotta a bizalom, amit a lány felé mutatott, erősnek érezte magát attól, hogy Sophie teljesen rábízza magát, nemcsak abban a percben, hanem az előző este is. Ezt el tudta volna viselni akár élete végéig is… Azonban a lány karja a kezében újra rossz irányba terelte a gondolatait, úgyhogy a nappaliba lépve elengedte a őt, majd tapintatos arckifejezéssel lépett oda vele együtt Mrs. Starkhoz.

-          Jó napot, asszonyom. Dr. Cal Lightman vagyok, ő pedig a társam, Sophie Black. Mélységesen együtt érzünk önnel a fájdalmában! Elnézését kérem, hogy ebben a helyzetben zavarjuk, de gondolom, önnek is megkönnyebbülés volna, ha kiderülne, ki vette el a lányát – mondta Cal halk és együttérző hangon.

Mrs. Stark szeme könnyben úszott, de arca többi része furcsán mozdulatlan volt, mintha viaszból formálták volna. Cal a szemöldökét ráncolta, míg az asszony megtörten bólintott, és kezet szorított mindkettejükkel.

-          El sem tudjuk képzelni, mit érezhet, asszonyom, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk, hogy Danielle gyilkosa mielőbb megbűnhődjön a tettéért. Mindent megteszünk azért, hogy kézre kerítsük, és Danielle békében nyugodhasson – mondta Sophie megnyugtató, mégis komoly hangon.

Cal elismerően nézett a lányra – úgy tűnt, a gyászoló anyát is megnyerte, mert a nő halványan, de hálától eltelve elmosolyodott, és hellyel kínálta őket a kanapén.

-          Tudom, hogy csak a munkájukat végzik – mondta fátyolos hangon a gyászoló anya.

-          Meséljen nekünk Danielle-ről! – kérte Cal, miután Mrs. Stark megtörölgette a szemét.

-          Ó, ő csodás lány volt… Biztosan minden szülő ezt mondja a gyerekéről, de ez természetes. Ő volt a mindenem, még ha a munkám miatt mostanság nem jutott rá olyan sok időm, amit most már borzasztóan bánok. – A nő elakadt, a zsebkendőjébe zokogott, Sophie pedig a legnagyobb természetességgel hajolt közelebb, és a nő kezére tette a sajátját.

-          Köszönöm – motyogta Mrs. Stark, majd folytatta. – Úgy láttam, hogy az utóbbi időben nagy volt rajta a nyomás az iskola miatt, szörnyen nagy… Jó egyetemre akart kerülni, tudják. Próbáltam neki segíteni, de elutasított, hiszen kamasz. 

-          Lehetett valaki, aki ártani akart Danielle-nek? Egy féltékeny iskolatárs, exbarát? – kérdezte Cal.

Mrs. Stark megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtva törölgette meg a szemét ismét. Nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt.

-          Nem, Danielle népszerű kislány volt. Még sosem járt senkivel, így nem hiszem, hogy erről lenne szó. El sem tudom képzelni, ki akart volna ártani neki, ő ugyanis nagyon szelíd volt – csuklott el az asszony hangja.

-          Köszönjük, Mrs. Stark. Nem raboljuk sokáig az idejét, most már csak körüljárunk, hátha megtudunk valamit, aztán megyünk is.

A nő csak bólintott, azzal szomorú arccal fordult egy gyászoló ismerős felé, aki, meglátva, hogy Cal és Sophie távozni készülnek a kanapéról, az édesanya felé indult. Cal magával húzta Sophie-t, majd felsétáltak Danielle szentélyébe.

Rend uralkodott a sárga falú szobában, az íróasztalon néhány füzet sorakozott stószba rendezve, a falon egy fiúbanda posztere. Az ágyon plüssmackó hevert, nyakában piros szalag. A szobában nem volt egyetlen fölösleges tárgy sem. Cal semmi különösen nem talált benne, noha kissé sterilnek érezte, de érdekelte Sophie véleménye is, ezért a lány felé fordult.

-          Mit gondol a szobája alapján a lányról? – tette fel a kérdést, miközben Danielle egyik füzetét forgatta a kezében.

-          Talán kicsit túlságosan is rendezett kamaszlányhoz képest – mondta tűnődve Sophie. – Talán az édesanyja pedantériája átragadt Danielle-re is. Megfelelési kényszere volt – tűnődött, miközben benyitott a ruhásszekrénybe, ahol színek szerint csoportosított holmik lógtak. – Látja? Tőlem sosem várták volna el ezt a szüleim. Persze, állandó vita volt a takarítás és rendrakás miatt, de azt hiszem, ők lepődtek volna meg legjobban, ha szín szerint csoportosítom a ruháim – mosolyodott el Sophie, azután folytatta, Cal pedig felnevetett az emléken. 

Neki is ismerős volt ez a téma Emily kapcsán. Bár a kislánya elég rendesnek bizonyult, talán pedánsabb is volt, mint ő maga, de azért tinilányként nem az élére állított holmik jellemezték. Felsóhajtott, aztán biccentett Sophie-nak, hogy folytassa. 

-          Talán Mrs. Stark sosem mondta ki, de éreztette Danielle-el, mi az elvárás. Elvégre a ház is olyan, mint egy múzeum. Nem túl otthonos.

-          Magam is ezt hiszem… Lehet, hogy Danielle úgy érezte, nem mondhatja el a gondjait az anyjának. Bizonyosan ismerte a gyilkosát, csak nem mesélte el itthon, ha összeveszett az illetővel. Mit gondol, Sophie, őszintén gyászol ez az édesanya? A szomorúság kifejezése nem olyan, amilyet ő mutat.

-          Valóban, de szerintem őszinte. Az iskolával kapcsolatban viszont van itt valami gyanús… De nem ő ölte meg a lányát, őszintén össze van törve. Valamit talán tud, de nem gyilkos – tűnődött a lány.

Cal figyelmesen nézte az arcát, látta, hogy Sophie egy gondolat után kutakodik, ami már majdnem a szeme elé került. Calnek is volt egy elképzelése, de szerette volna, ha a gyakornoka mondja ki. Pillanatok múlva Sophie szeme felcsillant, és izgatottan pillantott a főnökére.

-          Lehet, hogy megműttette az arcát! A plasztika eltorzítja a vonásokat. A botox lebénítja az arcot!

Cal elismerően elvigyorodott, és hevesen bólogatott, jelezve, hogy hasonló eredményre jutott. Hihetetlenül büszke volt a gyakornokára. El sem tudta képzelni, hová juthat ilyen tudással és remek ösztönnel. Remélte azonban, hogy a lány, ha túl is nő rajta, nem hagyja el…

Gyorsan megrázta a fejét, hiszen megint elkalandoztak a gondolatai. Elmosolyodott, úgy nézett Sophie-ra.

-          Nagyon jó, én is erre gondoltam! De tegyünk még egy utolsó kísérletet!

Megfogta Sophie karját, és már húzta is magával a nappaliba, miközben a szájába tömött egy rágót. Mrs. Stark a nappaliban ült, gyászoló ismerősök és családtagok vették körül. Cal megállt a sokadalomtól távol, és a rágót az egyik lámpabura mögé rejtette, ráragasztva a villanykörtére. Sophie kíváncsian leste, majd, mikor Cal visszalépett mellé, máris nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de a férfi leintette.

-          Csak figyelje a nőt!

A lány cinkosan bólintott, és Mrs. Starkra függesztette a tekintetét. Néhány perc múlva a villanykörte hangos pukkanással szétdurrant. Sophie megugrott, de Mrs. Starknak nem rezzentek az arcizmai. Csak odakapta ijedten a fejét, hogy a hang irányába nézzen. Sophie a szíve környékét masszírozva, de kissé zavart mosollyal nézett fel a főnökére.

-          Ez jó ötlet volt. Valóban botox.

-          Az bizony. Itt végeztünk is. Ki kell derítenünk, hogy ki tette. Jöjjön!

Kisurrantak a házból, és kissé megkönnyebbülten lélegeztek fel a friss levegőn. Cal kinyitotta az anyósülés ajtaját a lánynak, azzal be is pattant, és indított.

-          Hová megyünk, Dr. Lightman? – érdeklődött Sophie pár perc néma utazás után.

-          Danielle iskolájába. Azt mondja, valami gyanús, és egyetértek. Úgyhogy nem vesztegetjük az időt.

Sophie bólintott, és gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Cal azon kapta magát, hogy újra és újra a lányra les, és próbálja kitalálni, min járhat az esze. Egyre kevésbé tudta maga előtt titkolni, mennyire vonzónak és intelligensnek, talpraesettnek és kedvesnek tartja a gyakornokot. A bizalom és a tisztelet, amit felé mutatott a lány, különösen jó érzésekkel töltötte el. Már csak két akadály tornyosult előtte: az, hogy nem tudta, mit érezhet iránta és a nagy korkülönbség.

Felsóhajtott, és csak reménykedett benne, hogy a dolog a lehető legjobb módon alakul majd. Talán ha Dr. Jensennek és Nadine-nak megy, akkor nekik is fog.

Gondolataiba merülve vezetett a meglehetősen elitnek tűnő iskoláig. A parkolóban, ahol drágábbnál drágább autók sorakoztak, kipattant a kocsiból, a túloldalra sietett, és mosolyogva kinyitotta az ajtót Sophie-nak. A lány meglepetten mosolyodott el, aztán köszönömöt rebegve szállt ki, elfogadva Cal kezét.

Besétáltak az iskolába. A folyosókon uralkodó néma csendből és az ajtók mögül kiszűrődő halk beszédből ítélve a tanórák javában folytak. Cal magabiztosan sétált teljes lazaságában az igazgató irodája felé, és bekopogott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A magas, fekete bőrű nő ajtót nyitott, és úgy tűnt, azonnal felismerte őket, hiszen Cal már idetelefonált reggel. A kölcsönös bemutatkozás után az igazgatónő mély megrendülését fejezte ki. Beszámolt róla, hogy a diákok közt igencsak nagy a verseny, mindenki a legjobb egyetemekre akar bekerülni, mégpedig ösztöndíjjal.

-          Danielle nem volt a legjobb tanuló, az utóbbi időben legalábbis romlottak az eredményei – mondta az igazgatónő.

-          Mit gondol, mi lehetett ennek az oka? – kérdezte Sophie, miután Cal egy szemvillanással biztatta, hogy megszólaljon.

-          Gondolom, a sok hajtást nem bírta. Fáradékonynak tűnt, elkeseredettnek.

-          Volt olyan oktató, akivel Danielle különösen jó kapcsolatot ápolt? – kérdezte Sophie.

-          Igen, most, hogy mondja, Ms. Fife-fal sokat látták az utóbbi időben… A tanárnő korrepetálta őt.

-          Hm. Szeretnénk beszélni ezzel a tanárnővel és Danielle osztálytársaival – dőlt előre Cal.

Varázsütésre megszólalt a csengő, az igazgatónő pedig fáradtan bólintott.

-          Rendben. Ms. Fife rögtön itt lesz, kezdjék vele, addig én szólok az osztálynak.

Cal az elkövetkező percekben alig tudott odafigyelni, s nem tudta magának megmagyarázni ennek valódi okát. Sophie tökéletes udvariassággal köszöntötte a fiatal tanárnőt, aki az első perctől gyanúsnak tűnt. Erőltetetten nyugodtnak mutatta magát, de Sophie könnyedén kibillentette az egyensúlyából, Cal pedig csodálva nézte a lány profizmusát. Rábízta gyakornokára a tanárnőt. Mikor az oktató zaklatottan távozott, Cal elismerően mosolygott a lányra, Sophie azonban dühösnek tűnt.

-          Nem tudtunk meg semmi konkrétat, csak, hogy vaj van a füle mögött! Tudja, miért volt zaklatott és kimerült Danielle, de nem mondja el!

-          Ne legyen ideges, Sophie – mosolygott Cal, és a lány kezére tette a sajátját, amitől megremegett a gyomra. – Máris nagyon sokat tudunk. Átkutatjuk az iskola videóanyagát – botor módon kamerákat szereltek fel. Hátha rögzített egy beszélgetést kettejük között.

Úgy tűnt, Sophie erre felderült, mert bólintott, miközben Calre mosolygott. A férfi felkelt, és indultak az osztályterembe. Danielle osztálytársairól érdekes dolgokat tudtak meg. A gyerekek idegesek voltak és feszültek, ezért nem kellett túl sok kutatás, hogy kiderüljön: az egyik diák teljesítményfokozókat árul társainak, hogy bírják a kíméletlen versenyt. A teremben tartózkodó igazgatónő igyekezett meglepetést mutatni, de Cal látta, hogy tudomása volt a dologról. Mindazonáltal azonnal intézkedett, hogy a terjesztő fiút elzárják az iskolai élettől, míg döntés nem születik.

Cal nem lepődött meg, hogy Danielle is használta a kérdéses szert. Sophie-val összepillantottak, és szavak nélkül megegyeztek, hogy egyelőre távoznak, s holnap térnek csak vissza. Szótlanul ültek be az autóba, és a Lightman Csoport épületéig meg sem álltak. Ott Cal irodájába mentek, és rendeltek egy pizzát, majd átbeszélték, amit megtudtak. Sophie elégedetlennek tűnt, kevesellte az eredményt, Cal pedig megmosolyogta a lány maximalizmusát.

-          Ne aggódjon, kedves, remek úton haladunk. Tudjuk, hogy nem Danielle anyja a tettes, de tud valamit, ami a halálához vezethetett. Tudjuk, hogy ez a Ms. Fife vastagon benne van a dologban, valamit titkol, de a gyilkos nem ő. Tudjuk, hogy Danielle teljesítményfokozót használt, mégis kudarcokat élt át. Sejthetjük, hogy a tettes valószínűleg az iskolához kapcsolódik. Mindezt egy nap alatt. Határozottan elégedett vagyok, legyen vele maga is így – gesztikulált hevesen Cal egy szelet forró pizzával. – És a legtöbb információt magának köszönhetjük, Sophie. Igazán profi munkát végzett, csak ámultam és bámultam. Gratulálok – mosolygott a lányra.

Sophie pironkodva lesütötte a szemét, és szégyellősen mosolygott, majd beleharapott a pizzába, aztán belekortyolt dobozos kólájába. Cal látta, hogy a lány büszkesége ellenére is nagyon elfáradt. Nem is csodálta. Jól emlékezett még legelső napjára, amelyet az emberi arcok tanulmányozásával töltött. Kimerülten zuhant az ágyba, és másnap reggelig magához sem tért.

Éppen ezért miután elpusztították a pizzát, így szólt Sophie-hoz.

-          Most pedig menjen haza szépen pihenni, aludja ki magát. Holnap elmegyünk ismét a tanárnőhöz, addigra Loker átnézi a felvételeket. Csütörtökön pedig Danielle temetése lesz, arra is mennünk kell. Úgyhogy sok dolgunk van, erősnek kell lennie.

-          De… még csak két óra van, tart a munkaidő, és… – tiltakozott Sophie, Cal pedig felnevetett.

-          Díjazom a lelkesedését, és én is élvezném még a társaságát, de tegnap sem pihente ki magát túlságosan. Úgyhogy irány az ágy, és ez parancs! – mosolygott Cal, Sophie pedig kuncogva bólintott.

A lány felkapta a táskáját, majd Caltől kísérve az ajtóhoz ment. A férfi lágy mosollyal figyelte, amint Sophie eltipegett a folyosón. Semmi kétség, teljesen lenyűgözte őt a gyakornoka, és tudta, hogy délután nem az üggyel törődik majd, mert fél szíve Sophie mellett lesz majd. Mosolyogva csóválta a fejét, mulatott saját magán, és amint felkapta az asztalról a Danielle-ről gyűjtött anyagokat, valóban Sophie lebegett a szeme előtt. 

5. fejezet - Sophie

Sziasztok!

Hálásan köszönöm a visszajelzéseket, a kommenteket, a kedves szavakat! Sokat jelent nekem, hogy néhányan velem tartotok! :) 

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok, várom szeretettel a visszajelzéseteket!

Sophie arra riadt fel, hogy Garfield a takaróját dagasztja. Nem sokat aludt – az alkohol éberré tette, és a mosdóba is ki kellett járkálnia. Na, és persze az sem segített sokat, ami előző este történt. Újra és újra érezte a félelmet, majd a megnyugvást, amit Cal ölelése és közelsége jelentett. A férfi vigasztaló szavai és érintése mélyen felkavarták, ugyanakkor a legerősebb érzése a hála volt. Cal habozás nélkül megmentette, nem kérdezett, csak neki hitt. Kimondta azokat a szavakat, amiket hallania kellett ahhoz, hogy magához térjen. A férfi zakója véletlenül nála maradt, ő pedig a ruhadarabot átölelve aludt. Érezte rajta Dr. Lightman illatát, amit automatikusan a nyugalommal és a biztonsággal kapcsolt össze.

Sophie ébredés utáni első gondolata is a férfi volt és az, amit érte tett. Már nem félt Josephtől, noha a történtek igencsak felkavarták. Mégis úgy érezte, hogy Cal közelében nem eshet baja, hogy a férfi bármikor megvédi és megvigasztalja.

Hiába aludt keveset, hiába nézett vissza rá a tükörből egy sápadt és kissé karikás szemű Sophie, mégsem érezte magát fáradtnak. Alig várta, hogy viszontlássa Calt. Nem tudta, hogyan viszonyul majd hozzá a történtek után a férfi, de nem is számított. Csak még egyszer köszönetet akart mondani, miközben visszaadja a zakót, és talán összemosolyognak a tényen, hogy Sophie-nál maradt.

Egyfajta lázban égve készülődött, szürke és kék kockás szoknyát húzott sötétkék blúzzal, fekete magas sarkúval, haját laza copfba fonta, a zakót óvatosan elcsomagolta egy papírzacskóba, és már sietett is ki a lakásból. Már az utcán jutott eszébe, hogy elfelejtett reggelizni. Beugrott az első útba eső pékségbe, vett magának egy croissant-t, és elmélázva eszegette séta közben. Mire a Lightman Csoport épületéhez ért, elfogyott a reggelije.

-          Sophie, várj! – hallotta meg Nadine hangját.

Már az ajtóból fordult vissza barátnője felé. Elvigyorodott, ahogy észrevette, hogy a lány a tegnap este viselt kék ruhában áll előtte. Nadine kifújta magát, aztán rámosolygott Sophie-ra. 

-          Bocsi… Ha jól látom, van még tíz perced. Jól vagy? Tegnap este eltűntetek, Cal küldött smst Gilliennek, hogy hazakísért, mert nem érzed jól magad. Most már jobban vagy, ugye? Volt valami vele?

Sophie elmosolyodott magában. Szóval Cal nemcsak róla gondoskodott, hanem arról is, hogy a többiek ne aggódjanak miatta. Igazán figyelemre méltó, hogy ennyi mindent észben tartott. Bólintott újdonsült barátnőjének.

-          Igen, köszi, már jól vagyok. Kicsit sok volt a pia… De nem volt vészes a dolog. Cal nagyon édes volt... Majd mesélek ebéd közben. De te miért vagy a tegnapi ruhádban? – vigyorodott el, hogy elterelje a szót magáról.

A beszámolóját ugyanis nem lehetett volna tíz percben lerendezni. Nadine szégyellősen elvigyorodott, majd felkapta a fejét, mint akinek beugrott valami, és izgatottan bámult Sophie-ra.

-          Jó is, hogy szóba hozod. Mondtál tegnap valamit Matthew-nak?

-         Ööö… Beszélgettünk egy kicsit. De miért? – Sophie kezdte sejteni, hogy az előző esti lelkifröccse máris hatásosnak bizonyult, de Nadine-tól akarta hallani a történetet.

-          Hát… Két hónapja van köztünk ez-az, de… Szóval régebben, mióta ő a mentorom, már voltam nála, de… A lényeg, hogy mindig csak itt, az irodában melegedtünk össze, nála sosem jártam még szeretői minőségben. De tegnap… Miután Lokerrel beszélgettem, Matthew hozzám hajolt, megsimogatta az arcom, eltűrte a hajam. Nem jellemző rá, hogy kimutassa az érzéseit, ha vannak is neki, az meg főleg nem, hogy nyilvánosan megérintsen, szóval nagyon meglepődtem, hát még akkor, amikor közölte, hogy folytassuk az estét nála.

Sophie felsikkantott, és még tapsikolt is egy kicsit, mire Nadine is felnevetett kissé idegesen. A lány őszintén értetlennek látszott a történet miatt. Sophie rettenetesen boldog volt – remélte, hogy barátnője és a sármos pszichiáter végre úgy lesznek együtt mint egy pár, nem pedig csak mint szeretők. Nadine teljesen összezavarodottnak tűnt, amint folytatta.

-          Szóval felmentünk hozzá, és hát… Hadd ne részletezzem – kuncogott fel a lány –, de ez még semmi. Mert utána arra kért, hogy maradjak ott éjszakára. Nem tudod elhinni, mióta áhítozom arra, hogy vele aludjak, úgyhogy azt hittem, hogy álmodom, esetleg ennyire be vagyok rúgva. De nem viccelt, szóval ott aludtam a szőrös és izmos mellkasához bújva – sóhajtott fel Nadine, és szemmel láthatóan elkalandozott.

Sophie felnevetett, és a Caltől ellesett trükköt vetette be: csettintett néhányat Nadine arca előtt vigyorogva, mire barátnője felriadt, és máris folytatta.

-          Reggel egyedül ébredtem a nagy ágyában, és ölelgettem a párnáját. Azt hittem, ennyi volt a jó világ, és ő már elment otthonról, de akkor bejött egy tálcával. Reggelit csinált nekem, basszus, és még egy szál rózsát is hozott! – Nadine ezt már szinte visította.

Sophie vele visongott egy sort. El sem akarta hinni, hogy egy kis része neki is lehetett ebben az egészben. Sőt, talán nem is kicsi. Áldotta a részeg és felbátorodott Sophie-t.

-          Hé, várj csak! Ha minden ilyen idilli, akkor hol van ő, és te miért vagy itt? Miért nem együtt hancúroztok nála az ágyban? – kérdezte Sophie értetlenül.

-          Mára szabadnapot kértem, mert most be kell mennem az egyetemre. Meg akkor már hazarohanok átöltözni is. Ő pedig otthon maradt, mert azt akarja, hogy amint végeztem, menjek vissza hozzá, és töltsük együtt a napot!

Sophie felnevetett barátnője arckifejezésén. A lány láthatóan nem akarta elhinni ezt a fordulatot. Csillogó szeméből, ábrándos mosolyából és enyhén hitetlenkedő arckifejezéséből Sophie erre következtetett. Mosolyogva nézett rá.

-          Akkor mire vársz? Siess az egyetemre, aztán vissza hozzá! Egy-kettő!

-          Jó, de… Mondtál neki valamit? Nem tudom mire vélni a pálfordulást!

-          Hm, talán mondott rólad egy-két dolgot, amiből elég biztosan gyengéd érzelmekre következtettem. Talán megemlítettem neki, hogy jó lenne, ha kimutatná ezeket feléd is – vigyorgott Sophie elégedetten.

Nadine kikerekedett szemmel bámult rá, majd lassan fülig szaladt a szája. Látszott, hogy nem akar még reménykedni az egészben, de már késő – tokától bokáig benne volt.

-          Úristen, én… De édes vagy! Hihetetlen! Köszönöm! – megölelte Sopihe-t, és hálásan csillogó szemmel nézett rá, amikor elengedte.

-          Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Nem miattam van oda érted Dr. Jensen – mosolygott Sophie, mire barátnője elpirulva vigyorgott. – Na, itt vagy még?

-          Jó, jó. Megyek már. Főz nekem, nem hiszem el! Imádom a főztjét, isteni. De te megleszel, ugye? Biztosan jól vagy? – aggodalmaskodott Nadine, de Sophie leintette.

-          Minden oké. Szép napot! Ja, és most már el kell mesélned majd a történeteteket az elejétől – vigyorgott, és nevetve nézett Nadine után, aki bólogatott, és már sietett is tovább.

Sophie mosolyogva csóválta a fejét, miközben besétált az épületbe, és odaköszönt a recepciósnak. Előző bánatát kis híján el is felejtette barátnője sikerén örvendezve. Jó érzés volt, hogy részt vehetett a pár összeboronálásában. Mit meg nem adott volna érte, ha ő is ilyen szintre kerül Callel! Egy pillanatra hagyta, hogy meglóduljon a képzelete: páros randikról fantáziált, felnőttes és érettséget sugalló programokról. Úgy látta, hogy a két doktor jóban van egymással, így nem volt elképzelhetetlen a dolog.

Aztán megrázta a fejét. Hogyan is gondolhatna együttlétekre, amikor fogalma sincs róla, mit gondol Cal vele kapcsolatban? Talán házas is, talán nála számításba sem jöhet egy jóval fiatalabb nő szerelme… Sophie nem tudhatta biztosan, hiába sorakoztak a jelek, amelyek az ellenkezőjét súgták. Amíg nem volt benne biztos, addig nem mert reménykedni, csak álmodozott, de elhatározta, hogy kikéri majd minderről Nadine véleményét.

Felért Cal irodája elé, és bekopogott, ám nem érkezett felelet. Kissé elszontyolodott – remélte, hogy Dr. Lightman ugyanúgy ott várja majd, ahogyan előző nap, és beszélgethetnek majd egy keveset.

Enyhe csalódottsággal elindult a folyosón, a végén egy tárgyalószobára bukkant, ahonnan hangokat hallott kiszűrődni. Félénken bekukkantott, és meglódult a szíve, amint megpillantotta Calt Gillian társaságában.

-          Á, Sophie, remek, jöjjön be! – mosolygott rá Dr. Lightman, és intett neki, hogy lépjen beljebb.

-          Jó reggelt!

-          Remélem, jobban van, Sophie – aggodalmaskodott Gillian, mire a lány pironkodva bólintott.

-          Megoldottuk, ugye, kedves? – mosolygott lágyan Cal, mire Sophie lesütötte a szemét és bólintott.

-          Jó, hogy jön, ma ugyanis elég izgalmas esetünk van. Kimegyünk a helyszínre – mondta Cal immár izgatottan és energiától telve.

-          Úgyhogy én megyek is, ma Lokerrel dolgozom – mosolygott Gillian, és már suhogott is kifelé.

-          Dr. Lightman, visszahoztam a zakóját, és szeretném még egyszer megköszönni, amit értem tett – motyogta Sophie, miután az ajtó becsukódott Gillian után, és remegő kézzel nyújtotta a papírzacskót.

Cal elmosolyodott, ahogy átvette, majd letette az asztalra, és merőn nézett Sophie-ra.

-          Igazán nincs mit, de emlékszik, mit beszéltünk meg? Többször ne köszönje – dorgálta meg az ujjával, mire Sopihe megkönnyebbülten elnevette magát.

-          Igenis, uram! Hová megyünk?

-          Ezt már szeretem – vigyorgott Cal, és már indult is.

Sophie elmosolyodva követte. Cal az utcán odament a kocsijához, a lány pedig egy pillanat alatt ledermedt. Látni fogja Dr. Lightmant… Vezetés közben? Ott fog ülni az anyósülésen? Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nagyot nyelt. Cal félreértette a hallgatását, és nevetve szólalt meg.

-          Vezethet ön is, ha akar.

-          Nem, dehogy, nem erről van szó – sietett a válasszal Sophie, és gyorsan behuppant az anyósülésre.

Cal csak rávigyorgott, és indított, Sophie pedig nagyokat nyelve figyelte a férfi kormányon nyugvó kezét. Nagyon szépnek találta a vékony és hosszú ujjakat. Elképzelte, ahogy az a gyönyörű kéz végigkalandozik a testén, és… Megrázta a fejét, és Cal arcába nézett, a férfi pedig szélesen vigyorgott a lány őszinte értetlenségére.

-          Min gondolkodott ennyire, Sophie? Szóltam, de nem reagált.

-          Nem… nem érdekes. Elnézést – motyogta elpirulva a lány.

-          Semmi gond. Csak annyit mondtam, hogy el kell kanyarodnunk magához. Feketét kell felvenni, ugyanis gyászszertartásra megyünk.

Sophie nagy szemeket meresztett, és ekkor vette észre, hogy Dr. Lightman fekete ingben, zakóban és elegáns nadrágban feszít. Csak bólintott, majd, miután kipattant a lakásból, rekordsebességgel kapott magára egy fekete, térdig érő ruhát és egy fekete, háromnegyedes ujjú blézert. Már Cal mellett ült, és a férfi besorolt a forgalomba, mikor főnöke elmesélte, hogy egy tizenhét esztendős lány halála ügyében nyomoznak. A lányt, Danielle-t egy parkban találták meg összeverve. Jelenleg a szövetségi bíró édesanyja a gyanúsított, éppen ezért szükséges tisztára mosni a nevét – vagy éppen elkapni, ha ő a tettes.

Sophie nagyot nyelt, és úgy érezte, friss levegőre volna szüksége. Milyen fiatal volt ez a szegény lány… Előtte állt az élet, és valaki elvette tőle… Ki követett volna el ekkora szörnyűséget?

Ösztönösen kételkedett benne, hogy az édesanya tette. Hogyan volna képes erre egy szülő? Mi lehetne rá az oka? Hallott már rémületes bűnöket elkövető szülőkről, mégis azt érezte, hogy ezúttal nem az anya a gyilkos.

Felsóhajtott szomorúsággal telve. Bele sem tudott gondolni, milyen szörnyű lehet most az édesanyának…

-          Biztosan helyénvaló, hogy odamegyünk a szertartásra? – fogalmazta meg óvatosan kételyét.

-          Nem, de nincs más választásunk. Az anya le van sújtva, szomorúságában pedig kevésbé tudja kontrollálni az érzelmeit az ember. Az ő érdeke is, hogy lemossuk róla a vádat – persze, ha ártatlan – mondta Cal komolyan.

Sophie elgondolkodva bólintott, aztán a mellettük elsuhanó tájat figyelte. Főnökének igaza volt, mégis feszengett. Átérezte, mi minden játszódhat le most a gyászoló asszony elméjében. Ráadásul odatolakodik két idegen, hogy megfigyelje… Sophie felsóhajtott, és gondolataiba merült, míg oda nem értek Mrs. Stark házához.