2017. január 26., csütörtök

7. fejezet - Sophie

Sziasztok, kedves Hazugságelemzők!
Nincs mentségem, ezer éve nem hoztam új fejezetet. Sok minden történt velem az elmúlt hónapokban, új munkahely, egy befejezett és több elkezdett regény, de nem akarok magyarázkodni. Jöjjön az új fejezet, amiben tovább folytatódik Sophie és Cal kalandja, és kicsit megismerhetitek két mellékszereplő háttértörténetét is.
Jó szórakozást!


Sophie nagyokat sóhajtva sétált hazáig. Mosolyognia kellett, ahogy felidézte a közös ebédet Dr. Lightmannel és a férfi egész nap tanúsított csodálatos kedvességét és előzékenységét. Nem tagadhatta maga előtt, mennyire jól mulatott a főnöke társaságában, a tragikus eset dacára is. Remekül érezte magát, teljes biztonságban. A dicséret pedig, amit kapott… Bármikor felidézte, pírt csalt az arcára. Hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy Dr. Lightman ilyen jókat mond neki. Mást sem akart, mint megfelelni a férfinak.
Hazaérve megfogadta a főnöke tanácsát: vett egy jó forró fürdőt, majd bevackolta magát az ágyába. Garfield dorombolva bújt hozzá, Sophie pedig elaludt. Calnek igaza volt, valóban nagyon fáradt volt, így másnap reggelig fel sem kelt, és eközben csupán egyszer ébredt fel, amikor megevett egy szendvicset. Csodás álmokat látott, mindnek Cal volt a főszereplője, és persze ő. A férfi néha táltos paripán jött el érte, máskor csak ott feküdt mellette az ágyban, és mosolyogva nézett rá, miközben az arcát cirógatta…
Tehát a lány érthető okokból nemcsak kipihenten ébredt, hanem frusztráltan is. Úgy érezte, mintha lázas volna, de tudta, hogy a forróság érzése csak az álmok miatt van. Jól bereggelizett, majd sötétzöld szoknyát és szürke blúzt húzott, haját pedig hagyta a hátára omlani.
Álmodozva, pirulós hangulatban sietett a Lightman Csoport irodájához. Az épület mellett megpillantotta Nadine-t és Dr. Jensent, amint hevesen egymással voltak elfoglalva. Máskor bizonyára zavarba jött volna, de dévaj jókedve ezúttal nem engedte, hogy máshová nézzen. Szélesen elvigyorodott – ezek szerint a lelkifröccsének hatása még mindig tartott.
Gyorsan besietett az épületbe, hogy ne zavarja meg a párt, de még odabent is mosolygott. Az első emeleti lépcsőfordulóban találkozott össze Dr. Lightmannel, aki meglehetősen izgatottnak tűnt.
-          Gyerünk, Sophie, igyekezzünk, majd a kocsiban elmesélem! – húzta magával visszafelé a lányt.
Sophie lélegzete elakadt, aztán elmosolyodott. Imádta, ha Cal hozzáér, és szerencsére gyakran megtette ezt. Nem tudta, jelenthet-e ez valamit, de ő nagyon élvezte. Habozás nélkül sietett a férfi után.
Az előcsarnokban összefutottak Nadine-nal és Dr. Jensennel. A lány már nyitotta a száját, hogy kérdezősködjön, de Cal leintette, mondván, majd megbeszélik később, azzal már ki is viharzott. Sophie bocsánatkérően intett Nadine-nak, aztán már pattant is be Dr. Lightman mellé. A férfi Danielle iskolája felé hajtott, miközben elmesélte, hogy Loker talált egy felvételt a tanárnőről és a lányról, amint láthatóan veszekednek valamin. Sophie diadalt érzett: tudta, hogy az oktató tud valamit. Alig várta tehát, hogy odaérjenek.
Miután Cal leparkolt, már siettek is az iskolába, ahol a tanárnő az igazgatói irodában várta őket.
-          Nézze, Ms. Fife, láttuk a felvételeket. Tudjuk, hogy összekapott valamin Danielle-el a halála előtt. Börtönbe is kerülhet, ha akadályoztatja az igazságszolgáltatást! – csapott egyből a közepébe Cal, és Sophie elismerően nézett rá.
Látszott, hogy Ms. Fife elsápadt, majd arca zöldes árnyalatot vesz fel a riadalomtól. Szája megvonaglott, majd nagyot nyelt. Tétovázott még egy kicsit, de Dr. Lightman nem enyhült meg, ezért reszketegen belekezdett.
-          Tudják, kevés a tanári fizetés, és én… segíteni is akartam a gyerekeknek… Csak ezért mentem bele ebbe! Segítettem nekik a tesztekre felkészülni, de ha láttuk, hogy nem lesz jó a végeredmény, én írtam meg helyettük! – zokogott fel a tanárnő.
Sophie döbbenten pillantott Calre, aki aprót biccentett felé. Látszott rajta, hogy elemében van, akár egy kopó, ami szagot fogott. Sophie-nak a döbbeneten túl is konstatálnia kellett, hogy a férfi ilyenkor különösen vonzó.
-          Danielle is részt vett ebben? – kérdezte Cal, mire a tanárnő ismét felzokogott, de felpillantva látta, hogy nincs választása, így felelt.
-          Az édesanyja fogadott fel, hogy… Danielle az utóbbi időben nem volt a legjobb tanuló, de Mrs. Stark a legjobb egyetemre akarta bejuttatni. De Danielle nagyon dühös lett, mikor rájött, és visszautasított. Azután kezdte el szedni a szert is.
Sophie még mindig döbbenten hallgatta a tanárnő mentegetőzését. Nem tudta elhinni, hogyan hallgathatott idáig. Bizonyára sejti azt is, hogy ki a gyilkos. Ha nem ő… De ezt Sophie nem tartotta elképzelhetőnek.
-          Tudja, ki ölte meg Danielle-t? – nézett komolyan Ms. Fife szemébe Cal.
A nő elborzadva rázta meg a fejét. Nem ő tette, és nem is tud róla, ki az. Sophie ezt világosan látta az arcán, ahogyan a jelek szerint Cal is. A férfi a jelek szerint iszonyúan dühös volt, ami kissé megrémisztette Sophie-t amellett, hogy meglehetősen felforrósította mindenét.
-          Ugye nem kerülök börtönbe? – kérdezte remegő hangon a tanárnő.
Cal azonban nem felelt, csak intett Sophie-nak, és kiviharzott az irodából. Sophie nem tétovázott, azonnal utánament. Neki sem volt éppen szimpatikus Ms. Fife és a hozzáállása, ugyanakkor némi bűntudat azért elborította, hisz a nő karrierjének szinte bizonyosan vége. Ugyanakkor nem mert szólni Dr. Lightmannek, csak sietve kopogott utána magas sarkain, alig tudott lépést tartani ugyanis a férfivel.
-          Most mit csinálunk, Dr. Lightman? – kérdezte a lány már a kocsiban ülve.
-          Legnagyobb bosszúságomra várnunk kell a holnapi temetésig. Ott talán többet megtudunk. A tanárnőről pedig szólok az igazgatónak.
Sophie kissé sajnálta a nőt, de annyira nem, hogy ellent mondjon Dr. Lightmannek. Különben is úgy érezte, hogy a férfinek teljességgel igaza van. Úgyhogy bólintott, majd kissé aggodalmasan tanulmányozta lopva a főnöke arcát. Egyszer csak Cal felé pillantott, és elmosolyodott a lány aggódó tekintetétől.
-          Ne aggódjon, Sophie, nincs semmi baj. Csak rosszul tűröm az olyan embereket, mint Ms. Fife. De nyugalom, önre nem haragszom – mosolygott a férfi, és megpaskolta a lány kezét, ami az ölében nyugodott.
Sophie fülig vörösödött, és önkéntelenül fülig szaladt a szája. Örömmel látta, hogy attól a perctől Cal ismét vidám, és végigcsevegték az utat a Lightman Csoport épületéig. Sophie tökéletesen boldognak érezte magát, amint együtt sétáltak be az előcsarnokba.
-          Most ebédeljen meg és pletykáljon egyet a barátnőjével, Sophie. Úgy láttam, van mit mesélniük egymásnak – kacsintott Cal.
-          Nem kell segítenem semmiben?
-          Nem, majd az ebéd után várom. Megbeszéljük még egyszer, amit tudunk. Jó étvágyat – mosolygott, és már el is slattyogott zsebre vágott kézzel.
Sophie egyedül maradva szabadjára engedte ábrándos mosolyát és sóhajait, amik eddig fojtogatták. A felhők felett lebegve indult az ebédlőbe, ahol meg is pillantotta barátnőjét és Dr. Jensent. A többi asztal körül nem ült senki, ezért a páros elmélyülten csókolta egymást, Nadine pedig Matthew hajával játszott közben. Sophie elvigyorodott, és ismét elbíbelődött az étel kiválasztásával. Mire végzett és elindult barátnője felé, a pár már szétvált, és Matthew indulni készült.
-          Jó napot, Sophie – mosolygott a férfi.
A lány visszaköszönt, és boldogan látta, hogy Matthew-t mintha kicserélték volna. Látszott, hogy boldog volt, csakúgy, mint Nadine.
-          Nem muszáj mennie miattam – mentegetőzött a lány, de Dr. Jensen leintette.
-          Hagyom kicsit pletykálni a hölgyeket – vigyorodott el. – Apropó, Sophie, ma vacsorát tartok kedves kollégáimnak. Várom hét órakor, Nadine majd megadja a címem – mosolygott a férfi a kedvesére, futó csókot lopott tőle, majd hosszú léptekkel kifelé indult.
Nadine a boldogságban úszva nézett utána, majd sugárzó mosollyal fordult Sophie felé. A lány izgatottan vigyorogva figyelte.
-          Látom, minden a legnagyobb rendben – mondta, mire Nadine felnevetett, barátnője pedig csatlakozott.
-          Most pedig mesélj el mindent! Hallani akarom, hogy találkoztatok, és mindent!
Nadine hatalmasat sóhajtott, és látszott rajta, hogyan rakosgatja össze az emlékek darabkáit. Végül beszélni kezdett, Sophie pedig árgus szemekkel figyelte őt közben.
-          Fél éve találkoztam vele először, amikor szakosodnom kellett az orvosin. Elég sokan kezdtük az egyetemet, de a pszichiátriát csak öten választottuk. Már a kezdetekkor kaptunk magunk mellé egy mentort, akinek el kellett járni a rendeléseire hospitálni, beszélgetni vele, meg hasonlók. Nekem Matthew jutott, amiért a csoporttársaim állati irigyek voltak. – Nadine felnevetett az emlék hatására, aztán nagyot sóhajtva folytatta. – Ő a legjobb, ezt mindenki tudta már akkor, egy élő legenda, szóval a többiek majd’ meghaltak, hogy cserélhessenek velem. Én viszont féltem egy kicsit. Egy ekkora névvel dolgozni… Ijesztőnek tűnt, féltem, hogy bebizonyosodik, alkalmatlan vagyok erre az egészre. Sosem felejtem el az első találkozásunkat. Elmentem a házába, háromszintes, az elsőn van a rendelő. Kinyitotta az ajtót, és végigmért, akár egy érdekes tárgyat. Teljesen szenvtelen volt, semmit nem láttam az arcán, maximum kíváncsiságot. Nekem persze máris nagyon bejött, hiszen láttad. Odáig voltam az éles arccsontjáért, a szeméért, ami egyszer zöldes, másszor inkább barna, és a hajáért, jó ég. Egyszóval megtettem volna szívesen, de tisztelettudó voltam és jó kisdiák. Viszont sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondol rólam. Legalább egy hónapig csak figyelt azzal a szenvtelen, majdnem közömbös arccal, keresztkérdéseket tett fel, de nem úgy, mint egy gonosz vizsgáztató, hanem érdeklődéssel. Talán tetszettek neki a válaszaim, mert több mint egy hónap után elhívott vacsorázni. Városszerte híres vacsorapartikat rendez, hallottam róla, milyen jól főz, úgyhogy nagyon izgultam, gondolhatod. Kettesben voltunk, és először beszélgetett velem másról is, mint a szakmáról. Ekkor derült ki, hogy fuvolázom, és elég sokat tudok a zenéről, úgyhogy megígértette velem, hogy másnap elhozom a hangszert, és vacsora után együtt játszunk majd. Így is lett, én másnap Vivaldit fuvoláztam, ő pedig kísért a csembalóján. Miközben játszottunk, láttam, hogy könnyes a szeme. Azt hiszem, akkor lettem szerelmes belé – sóhajtott Nadine ábrándosan.
Sophie csillogó szemmel adott hangot egy „ah” formájában áhítatának. Ilyen romantikus történetet még nem hallott, pedig közel sem volt még vége, sőt, a folytatásban ő maga is szerepet játszott. És persze arra is felfigyelt, hogy Nadine most először mondta ki a nyilvánvaló tényt, amit odáig maga előtt is titkolni igyekezett. Ezen el kellett mosolyodnia.
-          Ez annyira édes, hogy egy Disney mesében lenne a helye! – mondta Sophie, mire barátnője felnevetett. – Folytasd már! – unszolta aztán.
-          Ő szólt róla, hogy Cal pszichiáter partnert keres a munkához. Matthew azt mondta, hogy jöjjek vele, ez remek tapasztalat lenne, és színesítené a szakmai palettámat. Én pedig naná, hogy jöttem, egyrészt másfél évet a mentorom mellett kell tölteni, másrészt pedig hallottam már a híres Dr. Lightmanről, úgyhogy nagyon is tudtam, hogy itt a helyem.
Sophie megértően bólogatott. Ismerte az érzést, ő is úgy érezte, hogy a Lightman Csoportnál kell dolgoznia. Efféle sorsszerű érzést még nem tapasztalt, de ezúttal lehengerlő volt. Elmerengett kissé, aztán magához tért, és vigyorogva nézett Nadine-ra, de a lány is elmerülhetett a gondolataiban, mert nem folytatta.
-          Na és hogy jöttetek össze? – pattogott a széken izgatottan Sophie, megtörve a csendet.
-          Hónapokon át kettesben töltöttünk jóformán minden napot, mégsem történt semmi, nem tudom, miért. Én éreztem a szikrát köztünk, de azt gondoltam, hogy csak beképzelem. Aztán kiderült, hogy mégsem. Három hónapja dolgozunk itt, két hónapja vagyunk együtt – formált idézőjelet a levegőben Nadine az utolsó két szónál.
-          Biztosan ki akart hozni a megszokott környezetéből téged. Kevésbé helytelen itt. Mármint, nem helytelen, csak tudod, hogy a mentorod, meg minden – mondta Sophie kissé mentegetőzve, de Nadine-on nem látszott harag, csupán az egyetértés.
-          Igen, ezt gondolom én is. De az a lényeg, hogy amíg tanulok, hivatalosan nem lehetünk együtt, hiába egyetem, hiába vagyok felnőtt már rég. Megvádolhatnak, hogy helyettem írja a szakdolgozatom, vagy, hogy elfogult, amikor megírja rólam az értékelést. Júniusban lesznek az utolsó vizsgáim… Persze lehet, hogy neki ez csak egy kis játék, ha már velem kell dolgoznia, legyen egy kis plusz jó benne, és semmi mást nem akar – mondta Nadine nem kevéssé lelombozódva.
Látszott, hogy rengeteget gondolkodott már ezen, és rettentően elszomorítja a helyzet és a bizonytalanság. Sophie azonban biztos volt benne, hogy ez Matthew számára sem csupán játék. A lány komolyan nézett barátnője szemébe.
-          Szerintem most már te is kezded sejteni, hogy Matthew szeret téged. Eddig talán bizonytalan volt, mert nem akarta kettőtöket semmiféle bajba sodorni, de megtört a jég. Veled akar lenni, és nemcsak itt, hanem az otthonában is. Meg mindig. Most már hidd el – mondta mosolyogva Sophie.
Nadine felsóhajtott, aztán lassan mosolyodott el, a remény beragyogta az arcát. Látszott, hogy nem mer még teljességgel hinni ebben az egészben, de alig bír magával a boldogságtól.
-          Komolyan gondolod? Csak mert egyre inkább erre utal minden, de nem merem elhinni… Giccsesen hangzik, de úgy érzem, hogy ő életem szerelme, de mi van, ha fordítva ez nem igaz?
-          Dehogynem igaz! De ha bizonytalan vagy, akkor majd jól megfigyellek titeket és főleg őt, ha legközelebb együtt leszünk, jó? – ajánlotta fel nevetve Sophie, Nadine pedig felderült.
-          Azt megköszönöm. Ma este már alkalmad is lesz rá. Meg másra. Matthew isteni vacsorát tervez, és én leszek a kiskuktája – dicsekedett vigyorogva a lány, Sophie pedig felkuncogott.
-          Lesz ott minden, csak főzés nem. Szívesen megyek, köszönöm a meghívást. A többiek közül ráér mindenki? – érdeklődött közömbösen.
-          Persze. Cal is – vigyorgott cinkosan Nadine.
Sophie fülig pirult és lesütötte a szemét, Nadine pedig felnevetett.
-          Hogy álltok, mi újság?
-          Hát… Nem tudom… Sehogy… A múltkor a buliban felbukkant az exem, aki egy erőszakos barom, Dr. Lightman pedig megvédett. Kiütötte Joe-t. – A lány önkéntelenül elmosolyodott. – Aztán megvigasztalt és megígérte, hogy bármikor megvéd. És hazakísért – sóhajtott végül ábrándosan.
Nadine meghökkenve nézett rá.
-          És ez neked semmi? Sophie, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de szerintem nagyon is van esélyed. Majd a vacsin lesz lehetőségetek rá, hogy kicsit közelebb kerüljetek egymáshoz. Ez olyan izgalmas! – pattogott a széken a lány, Sophie pedig hálásan felnevetett.
-          Bár igazad lenne! – sóhajtott.
-          Igazam van!
Sophie ezzel már nem vitatkozhatott. Mindenféléről – főleg Matthew-ról és Calről – csevegtek, miközben elköltötték ebédjüket. De szó esett többek között a hobbijukról is: Sophie sokat mesélt a rajzolásról, Nadine pedig a fotózásról, illetve kitárgyalták kedvenc könyveiket is, hiszen olvasni mindketten imádtak. A lány átvette Nadine optimizmusát, és az étkezés végére már kezdte elhinni, hogy talán valóban van rá esély, hogy Dr. Lightman és ő együtt lehetnek.

Tűkön ülve várta az estét, és őszintén remélte, hogy Cal és ő valóban közelebb kerülhetnek egy kicsit egymáshoz. Még közelebb – hiszen a közös munkanapok nagyon jó hangulatban és teljes összhangban teltek, de a munka mégsem ugyanaz, mint egy kötetlen vacsora. Vidáman ballagott fel az emeletre Nadine-nal az oldalán, majd mosolyogva búcsúztak el egymástól a közeli viszontlátásig. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lydia Land of Grafic