6. fejezet - Cal

Sziasztok, Drágák!

Nos, van néhány remek hírem! Az első, hogy kaptam egy csodás kritikát M.Gintől, olvassátok el ti is, ha van időtök! Nagyon jólesett, jókora lendületet adott az íráshoz. 

A másik hasonló megtiszteltetés, kikerültem ugyanis a Blogolj! oldalra, amely tulajdonképpen egyfajta blogajánló. Ezúton is köszönöm, hogy kint lehetek! 

Szóval csupa elismerés érte a blogot, ami nagy örömmel tölt el. De boldog lennék, ha ti is kinyilvánítanátok, mi a véleményetek a történet alakulásáról, a szereplőkről.

De csapjunk is a lecsóba, jó szórakozást! :)

Cal elismerően nézett Sophie után, amint a lány kipattant az autóból. Nagyon jól állt rajta a fekete ruha, talán éppen szolid egyszerűsége miatt tetszett úgy a férfinek. Önkéntelenül is végigmustrálta a fiatal nő formás hátsóját, majd elképzelte, ahogy lassan lehúzza a cipzárt a ruha hátán, és végigcsókolja az előbukkanó, nagyon is finomnak tűnő, hófehér bőrfelületet… Nagyot nyelt, aztán észbekapott, hogy egy temetésre készülnek, és hogy Sophie-t az előző este bántották, tehát megrázta a fejét, hátha el tudja hessegetni az oda nem illő gondolatokat.

Nem sikerült, ezért gyorsan kipattant az autóból, és Sophie után sietett, miközben remélte, hogy a cselekvés eltereli a figyelmét. Elismerően vette észre, hogy fiatal kolléganője máris teljes figyelmét az ügynek szentelte, tökéletesen félre tudta tenni a magánéletét érintő kérdéseket. Cal kelletlenül vette tudomásul, hogy ő erre jelen pillanatban nem képes. Szerencsére már meglehetősen rutinosnak mondhatta magát, így biztos volt benne, hogy ezúttal is félre tudja tenni a kalandozó gondolatait, amint ténylegesen beleveti magát a munkába.

Előzékenyen kinyitotta Sophie előtt a bejárati ajtót, majd a lány nyomában belépett az impozáns és anyagi jólétet sugalló házba. Sophie álmélkodva nézett körül, Cal pedig megmosolyogta az önkéntelen reakciót.

-          Jöjjön, kedves, nézzük meg, hogyan érzi magát Mrs. Stark – mondta, miközben megfogta a lány könyökét, és a nappali felé irányította.

Jó érezés volt, ahogy a könnyed súlyt a kezében tarthatta, és Sophie készségesen engedelmeskedett neki, ez pedig földöntúli érzésekkel borította el. Meghatotta a bizalom, amit a lány felé mutatott, erősnek érezte magát attól, hogy Sophie teljesen rábízza magát, nemcsak abban a percben, hanem az előző este is. Ezt el tudta volna viselni akár élete végéig is… Azonban a lány karja a kezében újra rossz irányba terelte a gondolatait, úgyhogy a nappaliba lépve elengedte a őt, majd tapintatos arckifejezéssel lépett oda vele együtt Mrs. Starkhoz.

-          Jó napot, asszonyom. Dr. Cal Lightman vagyok, ő pedig a társam, Sophie Black. Mélységesen együtt érzünk önnel a fájdalmában! Elnézését kérem, hogy ebben a helyzetben zavarjuk, de gondolom, önnek is megkönnyebbülés volna, ha kiderülne, ki vette el a lányát – mondta Cal halk és együttérző hangon.

Mrs. Stark szeme könnyben úszott, de arca többi része furcsán mozdulatlan volt, mintha viaszból formálták volna. Cal a szemöldökét ráncolta, míg az asszony megtörten bólintott, és kezet szorított mindkettejükkel.

-          El sem tudjuk képzelni, mit érezhet, asszonyom, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk, hogy Danielle gyilkosa mielőbb megbűnhődjön a tettéért. Mindent megteszünk azért, hogy kézre kerítsük, és Danielle békében nyugodhasson – mondta Sophie megnyugtató, mégis komoly hangon.

Cal elismerően nézett a lányra – úgy tűnt, a gyászoló anyát is megnyerte, mert a nő halványan, de hálától eltelve elmosolyodott, és hellyel kínálta őket a kanapén.

-          Tudom, hogy csak a munkájukat végzik – mondta fátyolos hangon a gyászoló anya.

-          Meséljen nekünk Danielle-ről! – kérte Cal, miután Mrs. Stark megtörölgette a szemét.

-          Ó, ő csodás lány volt… Biztosan minden szülő ezt mondja a gyerekéről, de ez természetes. Ő volt a mindenem, még ha a munkám miatt mostanság nem jutott rá olyan sok időm, amit most már borzasztóan bánok. – A nő elakadt, a zsebkendőjébe zokogott, Sophie pedig a legnagyobb természetességgel hajolt közelebb, és a nő kezére tette a sajátját.

-          Köszönöm – motyogta Mrs. Stark, majd folytatta. – Úgy láttam, hogy az utóbbi időben nagy volt rajta a nyomás az iskola miatt, szörnyen nagy… Jó egyetemre akart kerülni, tudják. Próbáltam neki segíteni, de elutasított, hiszen kamasz. 

-          Lehetett valaki, aki ártani akart Danielle-nek? Egy féltékeny iskolatárs, exbarát? – kérdezte Cal.

Mrs. Stark megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtva törölgette meg a szemét ismét. Nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt.

-          Nem, Danielle népszerű kislány volt. Még sosem járt senkivel, így nem hiszem, hogy erről lenne szó. El sem tudom képzelni, ki akart volna ártani neki, ő ugyanis nagyon szelíd volt – csuklott el az asszony hangja.

-          Köszönjük, Mrs. Stark. Nem raboljuk sokáig az idejét, most már csak körüljárunk, hátha megtudunk valamit, aztán megyünk is.

A nő csak bólintott, azzal szomorú arccal fordult egy gyászoló ismerős felé, aki, meglátva, hogy Cal és Sophie távozni készülnek a kanapéról, az édesanya felé indult. Cal magával húzta Sophie-t, majd felsétáltak Danielle szentélyébe.

Rend uralkodott a sárga falú szobában, az íróasztalon néhány füzet sorakozott stószba rendezve, a falon egy fiúbanda posztere. Az ágyon plüssmackó hevert, nyakában piros szalag. A szobában nem volt egyetlen fölösleges tárgy sem. Cal semmi különösen nem talált benne, noha kissé sterilnek érezte, de érdekelte Sophie véleménye is, ezért a lány felé fordult.

-          Mit gondol a szobája alapján a lányról? – tette fel a kérdést, miközben Danielle egyik füzetét forgatta a kezében.

-          Talán kicsit túlságosan is rendezett kamaszlányhoz képest – mondta tűnődve Sophie. – Talán az édesanyja pedantériája átragadt Danielle-re is. Megfelelési kényszere volt – tűnődött, miközben benyitott a ruhásszekrénybe, ahol színek szerint csoportosított holmik lógtak. – Látja? Tőlem sosem várták volna el ezt a szüleim. Persze, állandó vita volt a takarítás és rendrakás miatt, de azt hiszem, ők lepődtek volna meg legjobban, ha szín szerint csoportosítom a ruháim – mosolyodott el Sophie, azután folytatta, Cal pedig felnevetett az emléken. 

Neki is ismerős volt ez a téma Emily kapcsán. Bár a kislánya elég rendesnek bizonyult, talán pedánsabb is volt, mint ő maga, de azért tinilányként nem az élére állított holmik jellemezték. Felsóhajtott, aztán biccentett Sophie-nak, hogy folytassa. 

-          Talán Mrs. Stark sosem mondta ki, de éreztette Danielle-el, mi az elvárás. Elvégre a ház is olyan, mint egy múzeum. Nem túl otthonos.

-          Magam is ezt hiszem… Lehet, hogy Danielle úgy érezte, nem mondhatja el a gondjait az anyjának. Bizonyosan ismerte a gyilkosát, csak nem mesélte el itthon, ha összeveszett az illetővel. Mit gondol, Sophie, őszintén gyászol ez az édesanya? A szomorúság kifejezése nem olyan, amilyet ő mutat.

-          Valóban, de szerintem őszinte. Az iskolával kapcsolatban viszont van itt valami gyanús… De nem ő ölte meg a lányát, őszintén össze van törve. Valamit talán tud, de nem gyilkos – tűnődött a lány.

Cal figyelmesen nézte az arcát, látta, hogy Sophie egy gondolat után kutakodik, ami már majdnem a szeme elé került. Calnek is volt egy elképzelése, de szerette volna, ha a gyakornoka mondja ki. Pillanatok múlva Sophie szeme felcsillant, és izgatottan pillantott a főnökére.

-          Lehet, hogy megműttette az arcát! A plasztika eltorzítja a vonásokat. A botox lebénítja az arcot!

Cal elismerően elvigyorodott, és hevesen bólogatott, jelezve, hogy hasonló eredményre jutott. Hihetetlenül büszke volt a gyakornokára. El sem tudta képzelni, hová juthat ilyen tudással és remek ösztönnel. Remélte azonban, hogy a lány, ha túl is nő rajta, nem hagyja el…

Gyorsan megrázta a fejét, hiszen megint elkalandoztak a gondolatai. Elmosolyodott, úgy nézett Sophie-ra.

-          Nagyon jó, én is erre gondoltam! De tegyünk még egy utolsó kísérletet!

Megfogta Sophie karját, és már húzta is magával a nappaliba, miközben a szájába tömött egy rágót. Mrs. Stark a nappaliban ült, gyászoló ismerősök és családtagok vették körül. Cal megállt a sokadalomtól távol, és a rágót az egyik lámpabura mögé rejtette, ráragasztva a villanykörtére. Sophie kíváncsian leste, majd, mikor Cal visszalépett mellé, máris nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de a férfi leintette.

-          Csak figyelje a nőt!

A lány cinkosan bólintott, és Mrs. Starkra függesztette a tekintetét. Néhány perc múlva a villanykörte hangos pukkanással szétdurrant. Sophie megugrott, de Mrs. Starknak nem rezzentek az arcizmai. Csak odakapta ijedten a fejét, hogy a hang irányába nézzen. Sophie a szíve környékét masszírozva, de kissé zavart mosollyal nézett fel a főnökére.

-          Ez jó ötlet volt. Valóban botox.

-          Az bizony. Itt végeztünk is. Ki kell derítenünk, hogy ki tette. Jöjjön!

Kisurrantak a házból, és kissé megkönnyebbülten lélegeztek fel a friss levegőn. Cal kinyitotta az anyósülés ajtaját a lánynak, azzal be is pattant, és indított.

-          Hová megyünk, Dr. Lightman? – érdeklődött Sophie pár perc néma utazás után.

-          Danielle iskolájába. Azt mondja, valami gyanús, és egyetértek. Úgyhogy nem vesztegetjük az időt.

Sophie bólintott, és gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Cal azon kapta magát, hogy újra és újra a lányra les, és próbálja kitalálni, min járhat az esze. Egyre kevésbé tudta maga előtt titkolni, mennyire vonzónak és intelligensnek, talpraesettnek és kedvesnek tartja a gyakornokot. A bizalom és a tisztelet, amit felé mutatott a lány, különösen jó érzésekkel töltötte el. Már csak két akadály tornyosult előtte: az, hogy nem tudta, mit érezhet iránta és a nagy korkülönbség.

Felsóhajtott, és csak reménykedett benne, hogy a dolog a lehető legjobb módon alakul majd. Talán ha Dr. Jensennek és Nadine-nak megy, akkor nekik is fog.

Gondolataiba merülve vezetett a meglehetősen elitnek tűnő iskoláig. A parkolóban, ahol drágábbnál drágább autók sorakoztak, kipattant a kocsiból, a túloldalra sietett, és mosolyogva kinyitotta az ajtót Sophie-nak. A lány meglepetten mosolyodott el, aztán köszönömöt rebegve szállt ki, elfogadva Cal kezét.

Besétáltak az iskolába. A folyosókon uralkodó néma csendből és az ajtók mögül kiszűrődő halk beszédből ítélve a tanórák javában folytak. Cal magabiztosan sétált teljes lazaságában az igazgató irodája felé, és bekopogott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A magas, fekete bőrű nő ajtót nyitott, és úgy tűnt, azonnal felismerte őket, hiszen Cal már idetelefonált reggel. A kölcsönös bemutatkozás után az igazgatónő mély megrendülését fejezte ki. Beszámolt róla, hogy a diákok közt igencsak nagy a verseny, mindenki a legjobb egyetemekre akar bekerülni, mégpedig ösztöndíjjal.

-          Danielle nem volt a legjobb tanuló, az utóbbi időben legalábbis romlottak az eredményei – mondta az igazgatónő.

-          Mit gondol, mi lehetett ennek az oka? – kérdezte Sophie, miután Cal egy szemvillanással biztatta, hogy megszólaljon.

-          Gondolom, a sok hajtást nem bírta. Fáradékonynak tűnt, elkeseredettnek.

-          Volt olyan oktató, akivel Danielle különösen jó kapcsolatot ápolt? – kérdezte Sophie.

-          Igen, most, hogy mondja, Ms. Fife-fal sokat látták az utóbbi időben… A tanárnő korrepetálta őt.

-          Hm. Szeretnénk beszélni ezzel a tanárnővel és Danielle osztálytársaival – dőlt előre Cal.

Varázsütésre megszólalt a csengő, az igazgatónő pedig fáradtan bólintott.

-          Rendben. Ms. Fife rögtön itt lesz, kezdjék vele, addig én szólok az osztálynak.

Cal az elkövetkező percekben alig tudott odafigyelni, s nem tudta magának megmagyarázni ennek valódi okát. Sophie tökéletes udvariassággal köszöntötte a fiatal tanárnőt, aki az első perctől gyanúsnak tűnt. Erőltetetten nyugodtnak mutatta magát, de Sophie könnyedén kibillentette az egyensúlyából, Cal pedig csodálva nézte a lány profizmusát. Rábízta gyakornokára a tanárnőt. Mikor az oktató zaklatottan távozott, Cal elismerően mosolygott a lányra, Sophie azonban dühösnek tűnt.

-          Nem tudtunk meg semmi konkrétat, csak, hogy vaj van a füle mögött! Tudja, miért volt zaklatott és kimerült Danielle, de nem mondja el!

-          Ne legyen ideges, Sophie – mosolygott Cal, és a lány kezére tette a sajátját, amitől megremegett a gyomra. – Máris nagyon sokat tudunk. Átkutatjuk az iskola videóanyagát – botor módon kamerákat szereltek fel. Hátha rögzített egy beszélgetést kettejük között.

Úgy tűnt, Sophie erre felderült, mert bólintott, miközben Calre mosolygott. A férfi felkelt, és indultak az osztályterembe. Danielle osztálytársairól érdekes dolgokat tudtak meg. A gyerekek idegesek voltak és feszültek, ezért nem kellett túl sok kutatás, hogy kiderüljön: az egyik diák teljesítményfokozókat árul társainak, hogy bírják a kíméletlen versenyt. A teremben tartózkodó igazgatónő igyekezett meglepetést mutatni, de Cal látta, hogy tudomása volt a dologról. Mindazonáltal azonnal intézkedett, hogy a terjesztő fiút elzárják az iskolai élettől, míg döntés nem születik.

Cal nem lepődött meg, hogy Danielle is használta a kérdéses szert. Sophie-val összepillantottak, és szavak nélkül megegyeztek, hogy egyelőre távoznak, s holnap térnek csak vissza. Szótlanul ültek be az autóba, és a Lightman Csoport épületéig meg sem álltak. Ott Cal irodájába mentek, és rendeltek egy pizzát, majd átbeszélték, amit megtudtak. Sophie elégedetlennek tűnt, kevesellte az eredményt, Cal pedig megmosolyogta a lány maximalizmusát.

-          Ne aggódjon, kedves, remek úton haladunk. Tudjuk, hogy nem Danielle anyja a tettes, de tud valamit, ami a halálához vezethetett. Tudjuk, hogy ez a Ms. Fife vastagon benne van a dologban, valamit titkol, de a gyilkos nem ő. Tudjuk, hogy Danielle teljesítményfokozót használt, mégis kudarcokat élt át. Sejthetjük, hogy a tettes valószínűleg az iskolához kapcsolódik. Mindezt egy nap alatt. Határozottan elégedett vagyok, legyen vele maga is így – gesztikulált hevesen Cal egy szelet forró pizzával. – És a legtöbb információt magának köszönhetjük, Sophie. Igazán profi munkát végzett, csak ámultam és bámultam. Gratulálok – mosolygott a lányra.

Sophie pironkodva lesütötte a szemét, és szégyellősen mosolygott, majd beleharapott a pizzába, aztán belekortyolt dobozos kólájába. Cal látta, hogy a lány büszkesége ellenére is nagyon elfáradt. Nem is csodálta. Jól emlékezett még legelső napjára, amelyet az emberi arcok tanulmányozásával töltött. Kimerülten zuhant az ágyba, és másnap reggelig magához sem tért.

Éppen ezért miután elpusztították a pizzát, így szólt Sophie-hoz.

-          Most pedig menjen haza szépen pihenni, aludja ki magát. Holnap elmegyünk ismét a tanárnőhöz, addigra Loker átnézi a felvételeket. Csütörtökön pedig Danielle temetése lesz, arra is mennünk kell. Úgyhogy sok dolgunk van, erősnek kell lennie.

-          De… még csak két óra van, tart a munkaidő, és… – tiltakozott Sophie, Cal pedig felnevetett.

-          Díjazom a lelkesedését, és én is élvezném még a társaságát, de tegnap sem pihente ki magát túlságosan. Úgyhogy irány az ágy, és ez parancs! – mosolygott Cal, Sophie pedig kuncogva bólintott.

A lány felkapta a táskáját, majd Caltől kísérve az ajtóhoz ment. A férfi lágy mosollyal figyelte, amint Sophie eltipegett a folyosón. Semmi kétség, teljesen lenyűgözte őt a gyakornoka, és tudta, hogy délután nem az üggyel törődik majd, mert fél szíve Sophie mellett lesz majd. Mosolyogva csóválta a fejét, mulatott saját magán, és amint felkapta az asztalról a Danielle-ről gyűjtött anyagokat, valóban Sophie lebegett a szeme előtt.