5. fejezet - Sophie

Sziasztok!

Hálásan köszönöm a visszajelzéseket, a kommenteket, a kedves szavakat! Sokat jelent nekem, hogy néhányan velem tartotok! :) 

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok, várom szeretettel a visszajelzéseteket!

Sophie arra riadt fel, hogy Garfield a takaróját dagasztja. Nem sokat aludt – az alkohol éberré tette, és a mosdóba is ki kellett járkálnia. Na, és persze az sem segített sokat, ami előző este történt. Újra és újra érezte a félelmet, majd a megnyugvást, amit Cal ölelése és közelsége jelentett. A férfi vigasztaló szavai és érintése mélyen felkavarták, ugyanakkor a legerősebb érzése a hála volt. Cal habozás nélkül megmentette, nem kérdezett, csak neki hitt. Kimondta azokat a szavakat, amiket hallania kellett ahhoz, hogy magához térjen. A férfi zakója véletlenül nála maradt, ő pedig a ruhadarabot átölelve aludt. Érezte rajta Dr. Lightman illatát, amit automatikusan a nyugalommal és a biztonsággal kapcsolt össze.

Sophie ébredés utáni első gondolata is a férfi volt és az, amit érte tett. Már nem félt Josephtől, noha a történtek igencsak felkavarták. Mégis úgy érezte, hogy Cal közelében nem eshet baja, hogy a férfi bármikor megvédi és megvigasztalja.

Hiába aludt keveset, hiába nézett vissza rá a tükörből egy sápadt és kissé karikás szemű Sophie, mégsem érezte magát fáradtnak. Alig várta, hogy viszontlássa Calt. Nem tudta, hogyan viszonyul majd hozzá a történtek után a férfi, de nem is számított. Csak még egyszer köszönetet akart mondani, miközben visszaadja a zakót, és talán összemosolyognak a tényen, hogy Sophie-nál maradt.

Egyfajta lázban égve készülődött, szürke és kék kockás szoknyát húzott sötétkék blúzzal, fekete magas sarkúval, haját laza copfba fonta, a zakót óvatosan elcsomagolta egy papírzacskóba, és már sietett is ki a lakásból. Már az utcán jutott eszébe, hogy elfelejtett reggelizni. Beugrott az első útba eső pékségbe, vett magának egy croissant-t, és elmélázva eszegette séta közben. Mire a Lightman Csoport épületéhez ért, elfogyott a reggelije.

-          Sophie, várj! – hallotta meg Nadine hangját.

Már az ajtóból fordult vissza barátnője felé. Elvigyorodott, ahogy észrevette, hogy a lány a tegnap este viselt kék ruhában áll előtte. Nadine kifújta magát, aztán rámosolygott Sophie-ra. 

-          Bocsi… Ha jól látom, van még tíz perced. Jól vagy? Tegnap este eltűntetek, Cal küldött smst Gilliennek, hogy hazakísért, mert nem érzed jól magad. Most már jobban vagy, ugye? Volt valami vele?

Sophie elmosolyodott magában. Szóval Cal nemcsak róla gondoskodott, hanem arról is, hogy a többiek ne aggódjanak miatta. Igazán figyelemre méltó, hogy ennyi mindent észben tartott. Bólintott újdonsült barátnőjének.

-          Igen, köszi, már jól vagyok. Kicsit sok volt a pia… De nem volt vészes a dolog. Cal nagyon édes volt... Majd mesélek ebéd közben. De te miért vagy a tegnapi ruhádban? – vigyorodott el, hogy elterelje a szót magáról.

A beszámolóját ugyanis nem lehetett volna tíz percben lerendezni. Nadine szégyellősen elvigyorodott, majd felkapta a fejét, mint akinek beugrott valami, és izgatottan bámult Sophie-ra.

-          Jó is, hogy szóba hozod. Mondtál tegnap valamit Matthew-nak?

-         Ööö… Beszélgettünk egy kicsit. De miért? – Sophie kezdte sejteni, hogy az előző esti lelkifröccse máris hatásosnak bizonyult, de Nadine-tól akarta hallani a történetet.

-          Hát… Két hónapja van köztünk ez-az, de… Szóval régebben, mióta ő a mentorom, már voltam nála, de… A lényeg, hogy mindig csak itt, az irodában melegedtünk össze, nála sosem jártam még szeretői minőségben. De tegnap… Miután Lokerrel beszélgettem, Matthew hozzám hajolt, megsimogatta az arcom, eltűrte a hajam. Nem jellemző rá, hogy kimutassa az érzéseit, ha vannak is neki, az meg főleg nem, hogy nyilvánosan megérintsen, szóval nagyon meglepődtem, hát még akkor, amikor közölte, hogy folytassuk az estét nála.

Sophie felsikkantott, és még tapsikolt is egy kicsit, mire Nadine is felnevetett kissé idegesen. A lány őszintén értetlennek látszott a történet miatt. Sophie rettenetesen boldog volt – remélte, hogy barátnője és a sármos pszichiáter végre úgy lesznek együtt mint egy pár, nem pedig csak mint szeretők. Nadine teljesen összezavarodottnak tűnt, amint folytatta.

-          Szóval felmentünk hozzá, és hát… Hadd ne részletezzem – kuncogott fel a lány –, de ez még semmi. Mert utána arra kért, hogy maradjak ott éjszakára. Nem tudod elhinni, mióta áhítozom arra, hogy vele aludjak, úgyhogy azt hittem, hogy álmodom, esetleg ennyire be vagyok rúgva. De nem viccelt, szóval ott aludtam a szőrös és izmos mellkasához bújva – sóhajtott fel Nadine, és szemmel láthatóan elkalandozott.

Sophie felnevetett, és a Caltől ellesett trükköt vetette be: csettintett néhányat Nadine arca előtt vigyorogva, mire barátnője felriadt, és máris folytatta.

-          Reggel egyedül ébredtem a nagy ágyában, és ölelgettem a párnáját. Azt hittem, ennyi volt a jó világ, és ő már elment otthonról, de akkor bejött egy tálcával. Reggelit csinált nekem, basszus, és még egy szál rózsát is hozott! – Nadine ezt már szinte visította.

Sophie vele visongott egy sort. El sem akarta hinni, hogy egy kis része neki is lehetett ebben az egészben. Sőt, talán nem is kicsi. Áldotta a részeg és felbátorodott Sophie-t.

-          Hé, várj csak! Ha minden ilyen idilli, akkor hol van ő, és te miért vagy itt? Miért nem együtt hancúroztok nála az ágyban? – kérdezte Sophie értetlenül.

-          Mára szabadnapot kértem, mert most be kell mennem az egyetemre. Meg akkor már hazarohanok átöltözni is. Ő pedig otthon maradt, mert azt akarja, hogy amint végeztem, menjek vissza hozzá, és töltsük együtt a napot!

Sophie felnevetett barátnője arckifejezésén. A lány láthatóan nem akarta elhinni ezt a fordulatot. Csillogó szeméből, ábrándos mosolyából és enyhén hitetlenkedő arckifejezéséből Sophie erre következtetett. Mosolyogva nézett rá.

-          Akkor mire vársz? Siess az egyetemre, aztán vissza hozzá! Egy-kettő!

-          Jó, de… Mondtál neki valamit? Nem tudom mire vélni a pálfordulást!

-          Hm, talán mondott rólad egy-két dolgot, amiből elég biztosan gyengéd érzelmekre következtettem. Talán megemlítettem neki, hogy jó lenne, ha kimutatná ezeket feléd is – vigyorgott Sophie elégedetten.

Nadine kikerekedett szemmel bámult rá, majd lassan fülig szaladt a szája. Látszott, hogy nem akar még reménykedni az egészben, de már késő – tokától bokáig benne volt.

-          Úristen, én… De édes vagy! Hihetetlen! Köszönöm! – megölelte Sopihe-t, és hálásan csillogó szemmel nézett rá, amikor elengedte.

-          Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Nem miattam van oda érted Dr. Jensen – mosolygott Sophie, mire barátnője elpirulva vigyorgott. – Na, itt vagy még?

-          Jó, jó. Megyek már. Főz nekem, nem hiszem el! Imádom a főztjét, isteni. De te megleszel, ugye? Biztosan jól vagy? – aggodalmaskodott Nadine, de Sophie leintette.

-          Minden oké. Szép napot! Ja, és most már el kell mesélned majd a történeteteket az elejétől – vigyorgott, és nevetve nézett Nadine után, aki bólogatott, és már sietett is tovább.

Sophie mosolyogva csóválta a fejét, miközben besétált az épületbe, és odaköszönt a recepciósnak. Előző bánatát kis híján el is felejtette barátnője sikerén örvendezve. Jó érzés volt, hogy részt vehetett a pár összeboronálásában. Mit meg nem adott volna érte, ha ő is ilyen szintre kerül Callel! Egy pillanatra hagyta, hogy meglóduljon a képzelete: páros randikról fantáziált, felnőttes és érettséget sugalló programokról. Úgy látta, hogy a két doktor jóban van egymással, így nem volt elképzelhetetlen a dolog.

Aztán megrázta a fejét. Hogyan is gondolhatna együttlétekre, amikor fogalma sincs róla, mit gondol Cal vele kapcsolatban? Talán házas is, talán nála számításba sem jöhet egy jóval fiatalabb nő szerelme… Sophie nem tudhatta biztosan, hiába sorakoztak a jelek, amelyek az ellenkezőjét súgták. Amíg nem volt benne biztos, addig nem mert reménykedni, csak álmodozott, de elhatározta, hogy kikéri majd minderről Nadine véleményét.

Felért Cal irodája elé, és bekopogott, ám nem érkezett felelet. Kissé elszontyolodott – remélte, hogy Dr. Lightman ugyanúgy ott várja majd, ahogyan előző nap, és beszélgethetnek majd egy keveset.

Enyhe csalódottsággal elindult a folyosón, a végén egy tárgyalószobára bukkant, ahonnan hangokat hallott kiszűrődni. Félénken bekukkantott, és meglódult a szíve, amint megpillantotta Calt Gillian társaságában.

-          Á, Sophie, remek, jöjjön be! – mosolygott rá Dr. Lightman, és intett neki, hogy lépjen beljebb.

-          Jó reggelt!

-          Remélem, jobban van, Sophie – aggodalmaskodott Gillian, mire a lány pironkodva bólintott.

-          Megoldottuk, ugye, kedves? – mosolygott lágyan Cal, mire Sophie lesütötte a szemét és bólintott.

-          Jó, hogy jön, ma ugyanis elég izgalmas esetünk van. Kimegyünk a helyszínre – mondta Cal immár izgatottan és energiától telve.

-          Úgyhogy én megyek is, ma Lokerrel dolgozom – mosolygott Gillian, és már suhogott is kifelé.

-          Dr. Lightman, visszahoztam a zakóját, és szeretném még egyszer megköszönni, amit értem tett – motyogta Sophie, miután az ajtó becsukódott Gillian után, és remegő kézzel nyújtotta a papírzacskót.

Cal elmosolyodott, ahogy átvette, majd letette az asztalra, és merőn nézett Sophie-ra.

-          Igazán nincs mit, de emlékszik, mit beszéltünk meg? Többször ne köszönje – dorgálta meg az ujjával, mire Sopihe megkönnyebbülten elnevette magát.

-          Igenis, uram! Hová megyünk?

-          Ezt már szeretem – vigyorgott Cal, és már indult is.

Sophie elmosolyodva követte. Cal az utcán odament a kocsijához, a lány pedig egy pillanat alatt ledermedt. Látni fogja Dr. Lightmant… Vezetés közben? Ott fog ülni az anyósülésen? Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nagyot nyelt. Cal félreértette a hallgatását, és nevetve szólalt meg.

-          Vezethet ön is, ha akar.

-          Nem, dehogy, nem erről van szó – sietett a válasszal Sophie, és gyorsan behuppant az anyósülésre.

Cal csak rávigyorgott, és indított, Sophie pedig nagyokat nyelve figyelte a férfi kormányon nyugvó kezét. Nagyon szépnek találta a vékony és hosszú ujjakat. Elképzelte, ahogy az a gyönyörű kéz végigkalandozik a testén, és… Megrázta a fejét, és Cal arcába nézett, a férfi pedig szélesen vigyorgott a lány őszinte értetlenségére.

-          Min gondolkodott ennyire, Sophie? Szóltam, de nem reagált.

-          Nem… nem érdekes. Elnézést – motyogta elpirulva a lány.

-          Semmi gond. Csak annyit mondtam, hogy el kell kanyarodnunk magához. Feketét kell felvenni, ugyanis gyászszertartásra megyünk.

Sophie nagy szemeket meresztett, és ekkor vette észre, hogy Dr. Lightman fekete ingben, zakóban és elegáns nadrágban feszít. Csak bólintott, majd, miután kipattant a lakásból, rekordsebességgel kapott magára egy fekete, térdig érő ruhát és egy fekete, háromnegyedes ujjú blézert. Már Cal mellett ült, és a férfi besorolt a forgalomba, mikor főnöke elmesélte, hogy egy tizenhét esztendős lány halála ügyében nyomoznak. A lányt, Danielle-t egy parkban találták meg összeverve. Jelenleg a szövetségi bíró édesanyja a gyanúsított, éppen ezért szükséges tisztára mosni a nevét – vagy éppen elkapni, ha ő a tettes.

Sophie nagyot nyelt, és úgy érezte, friss levegőre volna szüksége. Milyen fiatal volt ez a szegény lány… Előtte állt az élet, és valaki elvette tőle… Ki követett volna el ekkora szörnyűséget?

Ösztönösen kételkedett benne, hogy az édesanya tette. Hogyan volna képes erre egy szülő? Mi lehetne rá az oka? Hallott már rémületes bűnöket elkövető szülőkről, mégis azt érezte, hogy ezúttal nem az anya a gyilkos.

Felsóhajtott szomorúsággal telve. Bele sem tudott gondolni, milyen szörnyű lehet most az édesanyának…

-          Biztosan helyénvaló, hogy odamegyünk a szertartásra? – fogalmazta meg óvatosan kételyét.

-          Nem, de nincs más választásunk. Az anya le van sújtva, szomorúságában pedig kevésbé tudja kontrollálni az érzelmeit az ember. Az ő érdeke is, hogy lemossuk róla a vádat – persze, ha ártatlan – mondta Cal komolyan.

Sophie elgondolkodva bólintott, aztán a mellettük elsuhanó tájat figyelte. Főnökének igaza volt, mégis feszengett. Átérezte, mi minden játszódhat le most a gyászoló asszony elméjében. Ráadásul odatolakodik két idegen, hogy megfigyelje… Sophie felsóhajtott, és gondolataiba merült, míg oda nem értek Mrs. Stark házához.