4. fejezet - Cal

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az eddigi kattintásokat és kedves kommenteket! :) Remélem, ez a rész is tetszik majd nektek, várom izgatottan a véleményeket! Itt kicsit betekintést nyerhettek Sophie múltjába. 

Jó szórakozást is előre is búék!

Calben sosem tapasztalt féltékenység és düh zubogott fel, amikor meglátta a Sophie-t fogdosó, izmos idegent a szűk kis folyosón. A fiatal férfi rosszfiú volt, ezt egy pillantással felmérte, erre utalt az oldalt hitlerjugendesen felnyírt haj, az agresszíven megfeszülő áll, a hivalkodóra pumpált, atlétatrikóból kivillanó izmok. Fogalma sem volt róla, mi köze lehet ennek az alaknak Sophie-hoz, de nem is érdekelte, csak a bajba jutott lány szenvedését látta. Mintha vörös posztót lengettek volna meg a szeme előtt. Azonnal felmérte a helyzetet, rögtön látta, hogy a lánynak ellenére van az ölelés és a majdnem kialakuló csók, az idegen pedig részeg és erőszakos, és valószínűleg a szép szóra nem hallgat. Mindez egyetlen pillanat alatt szaladt át az elméjén, és már cselekedett is. Fénykorában leverte volna fiatal ellenfelét akkor is, ha józan, és most sem volt gyenge, a düh ráadásul megkétszerezte az erejét, és a hirtelen támadás előnyeit is magáénak mondhatta. 

Őrült erővel lendítette hátra a jobbját, és orrba vágta a férfit, eltalálva a száját is, majd perverz elégtétellel töltötte el, amint a támadó ájultan zuhan a falnak, majd lecsúszik a földre, a piafoltok és cigarettacsikkek közé, ahová való. Orrából és felrepedt szájából is ömlött a vér, bepiszkolva Cal kezét, de nem törődött ezzel. Legszívesebben még bele is rúgott volna párat a támadóba, és ha egyedül van, talán meg is teszi, ám ezúttal sokkal fontosabbnak érezte, hogy azonnal megnyugtassa Sophie-t, aki a jelek szerint sokkos állapotba került. Minden fizikai tünet a rettegést mutatta: a reszkető ajka, a hófehér arca, nagyra kerekedett szeme.

Amikor óvatosan megszólította, aggodalomtól megremegő hangon, akkor a lány zokogva borult a mellkasára, ő pedig egy bűntudatos pillanatig hálás volt a támadónak, amint a remegő és forró test hozzásimult. Rég nem ölelte meg ennyire hevesen és érzelmektől dúltan senki, és most nagyon is jólesett neki a dolog. Ráadásul még senki nem illett ilyen tökéletesen a karjaiba… Lágyan simogatni kezdte a lány selymes haját, szabad karját a dereka köré fonta, miközben finoman ringatózott vele. Nem kellettek a szavak, az érintéssel ezúttal többet segített.

Amikor Emily, a mostanra kamasszá érett lánya kicsi volt, és sírva riadt valamilyen rémálomból, ugyanígy ringatta őt is. Az emléktől halványan elmosolyodott, és mélyen beszívta Sophie lágy és finom, kissé édes illatát. A kábító aromáról a béke, a nyugalom és a tisztaság jutott eszébe. Éppen azok a dolgok, amikre vágyott.

El sem tudta képzelni, hogyan tudta bántani ez az állat ezt a lányt, aki csak gondoskodást és védelmezést érdemelt, olyan kedvességet, amit ő is adott mindenkinek. Calben ettől ismét feltámadt az indulat, de igyekezett lecsillapodni, és átadni magát a pillanatnak és az ölelésnek.

Miután Sophie testében csillapult a remegés, és a sírása szipogássá szelídült, Cal elengedte. Kelletlenül tette, de tudta, hogy a vigasztalásnak koránt sincs vége, és éppen ezért nem hagyhatja, hogy a kicsinyes vágy a lány érintése után megakadályozza azt, hogy begyógyítsa a lelkén ejtett sebet.

Zsebkendőt nyújtott Sophie felé, aki zavartan félrenézve fogadta el. Óvatosan törölgette a szemét, ami a könnyektől olyan zöldnek tűnt, mint a napsütötte tenger. Tiszta volt és gyönyörű, a fájdalom csak még szebbé varázsolta. Cal elámult ennyi varázslat láttán, ám nem mutatta ki, csak az aggodalmát. Nem akarta még jobban összezavarni Sophie-t. És nem is lett volna helyes elárulni a vonzalmát. Nem hiányzik a lánynak még egy problémás alak, elég volt ez a Joseph fickó… De nem tudta és nem is akarta magára hagyni a lányt, most semmiképp.

-          Jöjjön, kimegyünk egy kicsit a friss levegőre. Ezt a szemetet pedig kidobatom – mondta sötét elégtétellel, miközben magához karolta a lányt.

Sophie védelmet keresve bújt hozzá, ő pedig a világ királyának érezte magát. Útközben odaszólt a pultosnak, hogy akad egy szemét, akit ki kellene söpörni. A férfi azonnal ugrott – Cal nemrégiben tett neki egy szívességet, amivel kihúzta a bajból. Cal tudta, hogy a pultos a mosdók mellett nyíló ajtón át a kocsma mögötti sikátorba hajítja a kellemetlenkedőt, a vizeletbűzbe és a törött üvegek közé. Ez pedig furcsa megelégedéssel töltötte el.

Ahogy kiértek a friss levegőre, Sophie lassan leereszkedett az útpadkára. Cal rögtön lekapta a zakóját, és a lány vállára terítette. Hűvös volt már kissé, nem akarta, hogy a gyakornoka megfázzon. A fiatal nő felpillantott rá a gyönyörű szemével, sűrű pillái alól lesve, és Cal végtelen hálát olvasott ki a tekintetéből. Mielőtt bármit tehetett volna, Sophie-ból ömleni kezdett a szó, ő pedig figyelmesen hallgatta.

-          A volt barátom… Joseph. Két évig jártunk együtt, amiből az első álomszerű volt. Aztán… Dührohamai lettek. Már az elején feltűnt, hogy kissé birtokló természetű, de nem zavart, annyira szerelmes voltam, hogy arra gondoltam, bizonyára ő is így van velem, ez az oka annak, hogy ennyire ki akar sajátítani. Egy év után azonban bárki rám nézett az utcán futólag, Joe kiakadt, ordibált velem, de volt, hogy megvert valakit, aki megkérdezte tőlem, hogy hány óra van. – Sophie keserűen

felnevetett, maga elé meredt, ám Cal nem szólt közbe, jól is tette, mert a lány máris folytatta. – Szóval látnom kellett volna, hogy milyen, de én csak mentegettem, kifogásokat gyártottam a számára. Hiszen egy-egy dühkitörés után mindig sírva könyörgött, hogy bocsássak meg, virágot és csokit vett, hízelgett, szerelmet vallott, esküdözött, hogy soha többé nem fordul elő. És engem sosem bántott. Kiabált velem, vagy gúnyosan beszélt, de sosem emelt rám kezet. Mindig reméltem, hogy ez a dühöngés volt az utolsó, és igazat mond akkor, mikor javulásról beszél… Most már tudom, hogy tipikus eset volt. Aztán… Egyszer felhívott az egyik fiú csoporttársam, és miután leraktam a telefont, Joe… Ő… Megragadta a felkarom, és megrángatott, aztán nekilökött a falnak… Akkor felnyílt a szemem, és elmenekültem tőle. Az apám mindig arra tanított, hogy a testem csak az enyém, és soha, senki nem érhet hozzá úgy, ahogy én nem akarom… Azt is mondta, hogy egy fiú sem bánthat, soha. Tudtam, hogy bármennyire is fáj, el kell hagynom Joe-t, mert az ilyen alakok nem változnak meg soha. Ha egyszer megrángatott, máskor megüt majd, vagy újra a falnak lök… Aztán persze Joe zokogva könyörgött hetekig, hogy béküljünk ki, de nem voltam hajlandó. A keze nyoma a bőrömön emlékeztetett rá, hogy mi történt. Hetekig ott volt… Joe-t pedig hónapok óta nem láttam. - Sophie hangja elfúlt, és reszketősen sóhajtott.

Calnek ismét ökölbe feszült a keze. Hogy merészelte az a szemét állat bántani ezt a csodálatos teremtést? Cal el sem tudta képzelni, mi járhatott a fejében. Bár ez a lány megért bármit, máris látta, és ő maga is kiütött egy embert miatta, de az egészen más eset volt. Hiszen védelmet érdemel, nem bántalmazást.

Az, hogy megvádolják hűtlenséggel, hogy betegesen féltékenyek legyenek rá, hogy bántsák… Nem tudta elhinni, hogy a lány bármiféle okot adott volna a gyanúra. Fortyogott benne a düh. Az a vadállat nem tisztelte és becsülte azt az ajándékot, amit kapott. Nem volt hálás érte, rútul bánt vele. Szíve szerint visszament volna a kocsmába, hogy agyonverje azt a gyáva férget.

Mélyet sóhajtott, hogy megnyugtassa magát, majd leült Sophie mellé, lábuk összeért. Tétován odanyúlt, és megpaskolta a lány kezét, ami a térdén pihent.

-          Nézze, Sophie, még nagyon fiatal, és hozott egy hibás döntést. Olyan embert szeretett, aki nem érdemelte meg magát. Mindenkivel megesik. De csak Joseph hibás ebben a történetben. Maga az áldozat. Ezt tudja, ugye? Nem hibáztatja magát azért, amiért nem tudta őt megváltoztatni, ugye?

Sophie kerülte a tekintetét, de Cal addig nézte őt, amíg össze nem találkozott végül a pillantásuk. A lány szomorú és kissé bűntudatos szeméből láthatta, hogy Sophie a lelkére vette, hogy nem tudott segíteni volt barátján. Magát okolta a történtekért, ahogyan a nők nagy része teszi hasonló helyzetben.

A lány ismét lesütötte a szemét, Cal pedig sóhajtott, és Sophie álla alá nyúlt, felbiccentette a fejét, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. A lány tekintete egy kissé riadt volt, de reménykedő is. Caltől várta a feloldozást, a bizonyítékot, hogy ő ártatlan volt és tehetetlen, s nem ő a felelős exbarátja erőszakosságáért. A férfitől várta, hogy kimondja azt, amit valószínűleg a lelke mélyén tudott maga is.

-          Sophie, Joseph beteg. Terápiára, segítségre van szüksége. A dühkezelést manapság hatékonyan tudják gyógyítani, de csak szakemberek. Nem segíthetett rajta. Saját magán viszont még segíthet.

A lány erre nem reagált, nem is szólt néhány hosszúra nyúlt pillanatig, csak nézett maga elé, aztán ismét Calre emelte szomorú pillantását. Bánatos tekintetével fiatalabbnak tűnt valódi koránál is.

-          Mi van, ha visszajön? Ha ismét bántani akar? – kérdezte halkan, ettől a hangtól pedig Calnek megszakadt a szíve.

-          Nem fog visszajönni! Hallja, Sophie? Nem fogja bántani magát, mert én ott leszek, és nem engedem, rendben? Elhiszi ezt nekem?

Sophie a szemébe nézett, és Cal ismét elámult, mennyi érzelmet képes kifejezni ez a zöld szempár. Ott remegett benne a hála, a remény és a feltétlen hit Calben. Sophie aprót bólintott, miközben halványan elmosolyodott. Cal viszonozta, és kissé megkönnyebbült, hogy a lány jobban érzi magát.

-          Jöjjön, elkísérem. Ideje, hogy hazamenjen és kipihenje magát – mondta, miközben feltápászkodott, majd felhúzta Sophie-t is a földről.

A lány nem tiltakozott, sőt, hálásnak tűnt azért, hogy megmondják, mit tegyen. Elárvultnak és aprócskának látszott Cal zakójában, amit összefogott magán. A férfi elmosolyodott, és Sophie mellett indult el, karjuk néha súrolta a másikét menet közben.

A férfi útközben írt egy gyors smst Gilliannek, amiben tájékoztatta, hogy a gyakornok nem érezte jól magát, ezért hazakísérte, de ne aggódjanak. A nő azonnal válaszolt, megígérve, hogy szól a többieknek is, és kérte Calt, hogy vigyázzon Sophie-ra.

Cal a fejét csóválta, majd zsebre vágta a telefont, és egész úton csöndben volt. Sophie sem szólalt meg, de ez a csend meghitt volt. Ott feszült közöttük a közös és nagyon is meghatározó emlék, mégsem nyomasztóan. Szövetségesekként lépdeltek, sokkal közelebb kerülve egymáshoz, mint pár órával korábban.

Hamarosan Sophie megállt egy négyemeletes épület előtt. Nyugalmat árasztott, vöröses téglákból húzták fel, csak néhány ablakban pislákolt fény a kései órán. Cal elmosolyodott, úgy érezte, ebben a házban biztonságban tudhatja Sophie-t. Illett a lányhoz, otthonosság áradt a falakból.

-          A számomat már tudja, ha bármi probléma adódna, hívjon fel bátran – mondta kedvesen, Sophie pedig elámulva nézett rá.

Talán nem hitte, hogy a sokszor sajátos stílusú Dr. Lightman ennyire törődőnek bizonyul egy újonccal szemben. Cal nem lepődött meg ezen. A szeretteiért bármire képes volt, de az emberek többsége alig akarta elhinni, amikor efféle gesztusokat tett. Hajlamosak voltak a szúrós stílusának hinni, nem pedig a tetteinek.

-          Köszönöm, amit értem tett, Dr. Lightman, én… – motyogott Sophie akadozva, örömkönnyektől csillogó szemmel, de Cal csak intett, amivel a lányba fojtotta a szót.

Nem szerette, ha hálálkodtak neki, nem is tudott vele mit kezdeni. Nem a köszönetért tette, amit tett, hanem mert így érezte helyesnek. S mert a gyakornoka máris fontossá vált a számára. Természetesen megtette volna ugyanezt Gillianért, Nadine-ért vagy Riáért is, de Sophie valahogy más volt…

Aggodalma azonban újra fellobbant, ahogy Sophie elárvult arcát fürkészte. Most, hogy indulnia kellett, nem akaródzott elmennie, és egyedül hagyni kis védencét. Habozva nézte a lány könnyes szemét, bánatos arcát. Arra gondolt, hogy meg kellene csókolnia, igen, ezt kéne tennie. De a lány túlságosan ártatlannak tűnt abban a pillanatban, ő pedig nem akarta elrontani az egészet azzal, hogy rámenős és tolakodó. Talán erőszakosnak is tűnne, azt pedig végképp nem akarta, tekintve, mi történt nemrégiben a kocsmában.

Így hát csak kissé sután a lányhoz lépett, és gyorsan megölelte. Egy másodpercig élvezte a testének melegét, az illatát, azután elengedte.

-          Rendben lesz, ugye, kedves? – kérdezte aggódva.

Sophie halványan elmosolyodott, és bólintott. Cal némiképp megnyugodott. A mosoly jót jelentett. Gyógyulást. Visszamosolygott, aztán zsebre dugott kézzel nézte, ahogy Sophie a lépcsőház felé indul, az ajtóból pedig még visszainteget neki. Mosolyogva biccentett a lánynak, aztán lassan indult hazafelé, elmerengve a történteken és az érzésein. 

3. fejezet - Sophie

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az eddigi érdeklődést, oldalmegjelenítéseket, feliratkozókat! Nagyon jólesik, de annak még jobban örülnék, ha még többen írnátok, akár a chatbe, akár a bejegyzések alá, hiszen ebből tudom, hogy tetszik nektek a történet! :)
Azt hiszem, elmondhatom, hogy ebben a részben már beindulnak az események, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan értékelitek mindezt. Úgyhogy várom a véleményeteket! :) Jó szórakozást!


Sophie a föld fölött lebegve ért haza. Nadine és ő egy darabig együtt sétáltak, ám a lány el is feledkezett róla, hogy a folyosón látottakról kérdezze újdonsült barátnőjét – túlságosan is boldog volt ahhoz, hogy mással törődjön. Noha ez egyáltalán nem jellemezte – hiszen mindig szívesen meghallgatta a barátait, és őszintén együtt örült velük –, most minden gondolatát kitöltötte Cal. Cal és az érintése az arcán.

El sem akarta hinni, ami a folyosón történt. Dr. Lightman pillantásai egyébként is feltűntek neki, nem tudta őket mire vélni, de az, ahogyan finoman megcsípte az arcát… Semmiféle fájdalmat nem okozott vele, éppen ellenkezőleg… Csakis vágyat, már-már fájó és mardosó vágyakozást, ami belobbantotta az egész testét.

Miután elköszönt Nadine-tól, lassan bolyongott hazáig, majd felment az apró, de otthonos és melegséget árasztó lakásásába. A nagymamája örökségéből vásárolta, és már egy éve élt benne – az egyetem utolsó szemesztereire innen járt. Az otthona napról napra szebb lett, egyre inkább őt tükrözte. A rajzai és festményei elborították a falat – kiskora óta tehetségesnek bizonyult, és ez maradt szíve legkedvesebb hobbija, sőt, néhány képet a legjobbak közül már el is adott a városi galériának. Rongyszőnyegek tették puhává a lépteit, miután az előszobában megszabadult a magas sarkaitól. Belépett a nappaliba, és beszívta az enyhe festékillatot, ami a szenvedélyének köszönhetően sosem párolgott el igazán. Lerogyott a sötétkék kanapéra, és az arcába nyomta az egyik hímzett díszpárnát, ami szintén az ő keze munkáját dicsérte. Cicája, Garfield nagyot nyújtózott, majd puha és kerekded testét áthelyezte gazdája ölébe. Sophie automatikusan simogatni kezdte a vörös és fehér mintás bundát, a macska pedig hangosan dorombolva dörgölőzött a kezéhez.

-          Ó, dagi, ma szuper napom volt. Megismertem életem szerelmét, és nem tudom, ő mit gondol rólam. De ma hozzáért az arcomhoz, és olyat éreztem, mint még soha, tudod? Kár, hogy a főnököm – öntötte ki a szívét a cicának, majd önkéntelenül felnevetett a megnevezésen, amivel Calt illette.

Garfield hízelkedve döntötte a fejét Sophie tenyerébe, ő pedig szomorkásan elmosolyodott, és tovább kényeztette kis barátját.

-          Hinnéd, hogy Joseph után egy olyan férfit nézek ki, aki az apám lehetne? De annyira jól néz ki, dagi! Az a sötétszőke haj, néhány tincs mindig a szemébe lóg. A szeme pedig… Néha zöldnek tűnik, máskor kékesnek, és hogy tud vele nézni! – Sophie eldőlt a kanapén, Garfieldot pedig kinyomta maga fölé, úgy nézett a cicára, aki megpróbálta elkapni gazdája orrát. – És a kézfeje, te jó ég! Mindig ott hadonászik vele az orrom előtt, én meg próbálok nem felnyögni… Kész vagyok, dagi! – visított fel a lány, rémült nyávogásra késztetve a macskát.

Sophie összeölelgette a cicát, aki egy idő után beletörődött a sorsába, és némán tűrte, hogy gazdája rajta élje ki szeretetteljes rohamát. Mikor a lány eleresztette, Garfield tőle teljesen idegen fürgeséggel szökött fel a tévé fölötti könyvespolc tetejére, és összegömbölyödött a Harry Potter 7. részén.

Sophie sóhajtozva fetrengett még egy kis ideig, aztán zuhanyozott, fogat mosott, majd gondosan kiválasztotta a másnapi ruházatát. Bedőlt az ágyába, amely körül halványan világító fényfüzér ékeskedett. Magához ölelte Garfieldot – úgy tűnt, a macska máris elfelejtette az előző megpróbáltatást –, majd álmodozó mosollyal szundított el.

Másnap tetterőtől buzogva és jókedvűen ugrott ki az ágyból, felkapta az előző este kikészített sötétzöld blúzt, amely még ragyogóbbá varázsolta a szemét, valamint szürke szoknyát, miközben dúdolva majszolt egy müzliszeletet. Laza, szélfútta hatást keltő kontyba csavarta a haját, és az egyik kedvenc számát hümmögve mosott fogat. Beleugrott egy szürke, telitalpú cipőbe, és már riszált is kifelé a lakásból.

A legnyálasabb és a legvidámabb számait hallgatva sétált a Lightman Csoport épülete felé, és alig akarta elhinni, hogy az immár a munkahelye. Kedvesen köszönt a recepciós hölgynek, aki máris ismerősként üdvözölte, majd felriszált Cal irodájáig. Hevesen doboló szívvel kopogott be, majd amikor felzengett odabent Dr. Lightman reszelős és minden érzéket borzoló hangja, óvatosan benyitott.

Legnagyobb megdöbbenésére egy vörös perzsamacska kocogott felé rövid és görbe lábain, hosszú, dús és fényes bundája csillogott az ablakon beáradó fényben. Elrugaszkodott a földtől, és Sophie karjába vetette magát, majd vadul dorombolni kezdett. A lány meglepetten kezdte simogatni az állatot, és kérdőn nézett Calre, aki vigyorogva figyelte a cicát és a gyakornokát.

-                Hát ki ez a szépség? – mosolygott főnökére Sophie.

-  Mortimer. Biztos voltam benne, hogy macskás, Sophie, ezért elhoztam, hogy megismerkedhessenek.

Sophie felkuncogott, a cica dorombolása azonban kis híján elnyomta a hangját. Fogalma sem volt róla, Cal honnan vette, hogy a macskákért rajong, de nem is számított. Teljességgel levette a lábáról a gesztussal, hát még az a felismerés, hogy a főnöke maga is cicás, és ráadásul rendelkezik egy ilyen édes jószággal.

Mosolyogva hagyta, hogy Mortimer leszökkenjen a karjaiból, és figyelte, amint a macska felugrik gazdája ölébe. Cal simogatni kezdte az állatot, Sophie pedig önkéntelenül is azt kívánta, bár ő lehetne Mortimer.

-          Remélem, jól telt az éjszakája – vigyorodott el Cal, Sophie pedig csak bólogatott.

Remélte, hogy el tudta rejteni a gondolatait, na és az emlékeket. Dr. Lightman intésére közelebb lépett, majd leült. Cal mellé húzta a székét, és egész délelőtt arcképeket és videófelvételeket néztek, Sophie-nak pedig meg kellett mondania, mit lát. Úgy érezte, remekel, annak ellenére is, hogy végig tudatában volt annak, milyen közel ül hozzá a főnöke, még az illatát is érezte. Mégis tudott figyelni, és ezért kitüntette magát gondolatban.

A délelőtt csak úgy repült, és Cal láthatóan egyre elégedettebb volt. Épp ebédre bocsátotta Sophie-t, amikor kopogtattak, és belépett egy karcsú, kedves arcú nő, csinos, fekete ruhában.

-          Á, Sophie, hát végre megismerem! – mosolyodott el, miközben kezet fogtak. – Gillian Foster vagyok.

-          Nagyon örülök, hogy végre találkozunk, csak szépet hallottam önről – mosolygott vissza rá Sophie, és ahogyan Nadine-t, úgy Gilliant is rögtön a szívébe zárta.

-          Sophie, arra gondoltunk, hogy tartanánk egy kis kötetlen csapatépítő összejövetelt ma, munka után. Riával és Eli-jal még nem is találkozott. Van egy jó kocsma a közelben.

Sophie szeme rögtön felcsillant, és kérdőn fordult Cal felé, hiszen remélte, hogy ő is eljön – és persze, hogy engedélyt ad az ötletre.

-          Hadd találjam ki: ezt az egészet Nadine találta ki – szólalt meg a férfi kissé bosszúsan.

-          Persze – nevette el magát Gillian. – De egyetértek vele, erre már szükségünk van, és Sophie is könnyebben tud velünk beszélgetni oldottabb hangulatban.

Cal tiltakozni akart, ám Gillian felemelte a kezét, és már indult is az ajtó felé.

-          Kifogás nincs, megjelenni kötelező. – Azzal már el is tűnt.

Sophie vigyorogva fordult a férfi felé, ám ezúttal ő tette fel a kezét.

-          Ne is mondjon semmit! Nyomás ebédelni!

Sophie kuncogva engedelmeskedett, és a nap hátralévő részében alig bírt magával. Rég mozdult ki utoljára, és titkon remélte, hogy kicsit közelebb férkőzhet Dr. Lightmanhez, ha mindketten legurítanak pár pohárkával. Cal délután tovább folytatta a vizsgáztatását, de ő kalandozó gondolatai ellenére is kiválóan megfelelt.

A munkaidő lejártával izgatottan pattant fel, főnöke pedig kissé kelletlenebbül követte. Az előcsarnokba érve ott találták Gilliant, Nadine-t és Dr. Jensent. Sophie kissé megilletődve fogott kezet Nadine szívszerelmével: a pszichiáter mágikus tekintete megijesztette, de kezdte érteni, miért van úgy oda úgy a barátnője. A férfi nagy és erős keze teljesen elnyelte az övét. Mikor Dr. Jensen elfordult, és Callel kezdett beszélgetni, Sophie sokatmondó vigyort villantott Nadine-ra, a lány pedig megkönnyebbülten viszonozta. Talán az áldására várt? – merengett magában Sophie, miközben elindultak – Ria és Eli a megbeszélt helyen várták őket ugyanis.

-          Olyan szexi, ugye?! – tört ki Nadine, miközben ők ketten hátramaradtak.

-          Igen, nagyon karizmatikus – vigyorgott Sophie.

Nagyon örült, hogy a lány végre nem titkolózik tovább előtte – úgy vélte, így az utolsó fal is leomlott előttük, és valódi barátokká váltak máris, ilyen rövid idő alatt.

-          És milyen magas és erős – folytatta Sophie, mire Nadine szemmel láthatóan tócsákká folyt az aszfalton.

-          Máshol is jók az adottságai – kacsintott Sophie-ra, mire mindkettejükből kitört a vihogás.

Cal szemrehányó és értetlen tekintettel jutalmazta őket, mire Sophie gyomra mélyén megmozdult valami forró. Ugyanakkor a vihogást sem tudta abbahagyni, tovább kellett nevetnie.

-          És milyen volt ma Callel? – húzkodta a szemöldökét Nadine.

-          Ahh – összegezte a véleményét Sophie, mire ismét kirobbant belőlük a jókedv.

Eközben beléptek a kocsmába, ahol kellemes zsongás és tűrhető mennyiségű ember fogadta őket. Sophie máris remekül érezte magát.

-          Úgy látom, a hölgyeknek nem is kell már inni, így is a tetőfokán a hangulat – lépett közéjük vigyorogva egy magas, fiatal férfi, akinek a homlokába hullottak göndör, sötét fürtjei.

Sophie önkéntelenül is megnyalta az ajkát, a férfi ugyanis meglehetősen jóképű volt, hófehér fogait pedig bőszen villogtatta rájuk, miközben átkarolta mindkettejüket. Nadine felnevetett, és lerázta magáról a fiú karját.

-          Köszönjük, Eli, jól bemutatkoztál Sophie-nak.

-          Á, szóval te vagy Sophie. Mindig is szerettem Lightmannek dolgozni, de mostanában olyan nőket vesz fel, hogy öröm minden munkanap – vigyorgott csábítóan Loker, miközben mélyen Sophie szemébe nézett.

A lány elpirulva felnevetett. A szeme sarkából látta, hogy Cal őket figyeli, ami igencsak jólesett neki. Remélte, hogy a főnöke féltékeny, és szíve szerint leütné mellőle Eli-t. Kacéran lesett fel a pillái alól a férfire.

Nadine vigyorogva fogta karon Sophie-t, és odakormányozta az asztalukhoz. Ellentmondást nem tűrve lenyomta őt a Cal mellett árválkodó, üres székre, ő maga pedig Dr. Jensen mellé ült. 

Sophie vigyorogva nézett Nadine-ra, egyfajta köszönetképp. Miközben megrendelték az italokat – mindenkinek egy kör rövidet és valami kísérőt –, a lány alaposan megfigyelte Nadine-t és mentorát. Hiába lehetett közöttük legalább tíz év korkülönbség, tökéletes párnak tűntek – még úgy is, hogy hivatalosan együtt sem voltak. Dr. Jensen elképesztően udvarias és előzékeny volt mindenkivel, de különösképpen a lánnyal. Szenvtelennek és közömbösnek tűnt, de eleven szemét állandóan Nadine-on nyugtatta, mindig tudta, mire van épp szüksége. Ha a lány megszólalt, kizárólag rá figyelt, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Sophie felsóhajtott, majd mosolyogva fordult Ria felé, akivel hamarosan csevegni kezdtek.

Néhány kör után mindenki oldottabb hangulatba került, és az asztalnál ülők egysége is felbomlott kissé. Sophie az ittas állapotában rá jellemző túlzott őszinteséggel áradozott Calről Gilliannek, Ria épp egy férfi figyelmét élvezte a bárpultnál, Cal eltűnt valahová, Nadine pedig Lokerrel beszélgetett. Úgy tűnt, a férfi mindenkinek hevesen udvarol, Nadine viszont csak nevetett rajta. Sophie-ban azonban még néhány kör vodka után is élénken dolgozott a megfigyelő. Kíváncsian nézett Dr. Jensenre, miközben Nadine felkacagott Eli egyik mondatán. Matthew arca enyhén megrándult, noha látszólag a borospoharával játszadozott. Sophie elvigyorodott, és kihasználta, hogy Gillian a mosdóba indult, odahúzta a székét a pszichiáter mellé.

-          Kiakasztja, ha együtt látja őket, igaz? – kérdezte halkan.

-          Tessék? – kérdezett vissza Matthew, de Sophie látta, hogy a márványból faragott vonásokat is kissé összekavarta az ital.

-          Ugyan. Tudja, kikről beszélek. De nyugalom, Nadine csak magát akarja. Látom rajta – bólogatott nagy bölcsen Sophie, mire Dr. Jensen arcán halovány mosoly suhant át.

-          Nekem sem könnyű, mert ő olyan fiatal és gyönyörű, igazi tehetség. Könnyedén megunhatja a várakozást, hogy együtt lehessünk. Elvehetik tőlem – motyogta, és Sophie először azt hitte, rosszul hall.

A komoly és mindig közömbösnek tűnő férfi az érzelmeiről beszél? Hihetetlennek tartotta, de figyelmesen nézett Matthew-ra, aztán finoman elmosolyodott.

-          És ezeket mondta már neki is?

Nem lepte meg, hogy Dr. Jensen finoman megrázta a fejét. Hogyan is beszélhetne minderről pont ő, aki a jelek szerint ilyen nehezen nyílik meg másoknak?

-          Hát akkor mondja el neki! Vonuljanak el kettesben a mosdóba – vigyorgott, mire Matthew is felnevetett. – De előtte még hadd menjek ki egy percre én is – mondta Sophie, és kissé nehézkesen felállt.

Mielőtt a mosdóhoz vezető rövid folyosóra kanyarodott volna, még visszanézett. Dr. Jensen ismét Nadine teljes figyelmét élvezte, sőt. Sophie hangosan felkuncogott, ahogy végignézte, amint Matthew lágyan félresimít egy hajtincset Nadine arcából, utána pedig a lány arcát simogatta meg nagy kezével, amit a tanítványa úgy imádott. Sophie jót mulatott barátnője arckifejezésén, amit a bamba szerelem kifejezéssel tudott volna leginkább körülírni.

Még a mosdóban is vihogott. Amikor azonban kilépett, a földbe gyökerezett a lába. Joseph állt előtte a falnak dőlve, karba font kezekkel. Exbarátja ugyanolyan jóképű volt, mint régen, ám a szemében veszélyes fény csillant az alkoholnak köszönhetően.

-          Szia, bébi, hiányoztál – lépett közelebb, és már fonta is erős karjait Sophie dereka köré.

A lány tagjait megfagyasztotta a rémület. Feltolultak benne a rémes emlékek, és a torkát fojtogatni kezdte a pánik. Az elfogyasztott alkohol hatása egy pillanat alatt elillant. Hátrálni kezdett, de falnak ütközött.

-          Joe, kérlek, hagyj békén! Vége van, engedj el! – motyogott remegő hangon.

-          Ugyan, szivi, elég ebből, tudom, hogy te is akarsz, megint velem akarsz lenni – duruzsolt Joseph.

Ajka már súrolta Sophie-ét, miközben a lány eszelősen rúgkapálva próbált szabadulni, de volt barátja túl erős volt. Amit régen úgy szeretett benne, az ezúttal átoknak bizonyult. A következő pillanatban Joseph eltűnt előle – pontosabban elrepült, a lány pedig kis híján elesett a lendülettől. Kábán nézett körül, és Calt pillantotta meg. Főnöke zihált az indulattól, összeszorított ökle piros volt. Joseph a fal tövében feküdt, orrából ömlött a vér. Láthatóan nem volt magánál. Cal vetett egy utolsó pillantást a földön fekvőre, majd Sophie felé fordult. Szeme csupa aggodalom és féltés volt.

-          Jól van, kedves? – kérdezte lágyan, mire Sophie-ból kirobbant a zokogás.

A rettegés mostanra döntötte le a lábáról. Cal egy pillanatig sem habozott, odalépett hozzá, és magához ölelte, kezét védelmezve a lány tarkóján nyugtatta, és lágyan simogatta a haját. Sophie hozzásimult, arcát Cal mellkasába fúrta. A férfi percekig ölelte, miközben alig érezhetően ringatózott vele, Sophie pedig lassanként megnyugodott.

Lassan húzódott el a férfitől, és szipogva fogadta el a zsebkendőt, amit Cal nyújtott felé. Reszkető kézzel törölgette a szemét.

-          Jöjjön, kimegyünk egy kicsit a friss levegőre. Ezt a szemetet pedig kidobatom – mondta Cal, és védelmezőn átkarolta Sophie vállát, úgy kísérte ki az utcára.

Sophie remegve simult Calhez, és csak kábán érzékelte, hogy a testük nemcsak most ér össze, hanem percekig ölelték is egymást. Ám a sokk túl erős volt még, tudta, hogy majd csak otthona nyugalmában tudja kielemezni, ami történt. 

Az utca levegője kissé megnyugtatta, és leült az útpadkára. Cal sietve levette a zakóját, és a lány hátára terítette, ő pedig hálásan húzta szorosabbra magán. Nagy levegőt vett, és ömleni kezdett belőle a szó. 

2. fejezet - Cal

Sziasztok, kedves Olvasók!

Hihetetlen számomra, hogy az első fejezet után máris ennyien vagytok, nagyon nagy örömet szereztetek nekem. Köszönöm a kedves hozzászólásokat itt és Facebookon is! 

Nagyon várom a kommentjeiteket, főleg, hogy a történet két szemszögből íródik, Sophie fejezete után itt az első Cal rész. Hogy tetszik nektek ez a nézőpont, mit gondoltok Calről? No és mit Sophie-ról? 

Cal rövid megbeszélést folytatott Gilliannel, aztán zsebre vágott kézzel slattyogott vissza az irodájába, miközben egy almát rágcsált elmélázva. Bőven akadt gondolkodnivalója, ezért egyedül akart lenni, ameddig a kis gyakornoklány vissza nem tér. Mi tagadás, meglehetősen várta a percet, és megengedte magának, hogy elábrándozzon Sophie formás idomait felidézve.

Kihajította a kukába az almacsutkát, aztán lehuppant a székére. Felsóhajtva ejtette a fejét az asztalra, és néhányszor bele is ütötte a fába a homlokát. Nem értette saját magát – vagy éppen túlságosan is értette? Átkozta az ostobaságát, hiszen elengedte magát, hagyta, hogy a csinos kis gyakornok meglássa az érdeklődését, sőt, a vágyakozását. Szerette feltűnően méricskélni az embereket az első találkozáskor, de ez most más volt. Nemcsak azért tette, hogy felbosszantsa a lányt, kicsalogassa a rejtekéből, megnézze, hogyan reagál a tapintatlanságra, hanem azért is, mert őszintén ínyére volt az, amit látott. Máskor is mustrált már jól láthatóan nőket, de az egészen más volt. Ezúttal a gyakornokáról volt szó, a beosztottjáról, akivel szemben ő ellágyult, hagyta, hogy a lány a páncélja mögé lessen, ő pedig gyengének mutatkozott, túlságosan is emberinek. De nem tehetett róla. Sophie máris megbabonázta, jobban, mint annak idején Zoe, a volt felesége. A gyakornoklány a küllemét tekintve is éppen exneje ellentéte volt. Zoe sötét hajával és szemével, sötétebb tónusú bőrével démonnak hatott az angyali, porcelánbőrű lány mellett. Cal megborzongott, ahogy felidézte Sophie alakját: a dús kebleket, a kecses, formás lábakat és a gyönyörű, fényes és egészséges hajkoronát. Önkéntelenül elképzelte, ahogy beletúr, és kicsit megmarkolja, hátrahúzva ezzel a lány fejét…

Halkan felnyögött, aztán újra beleverte a homlokát az asztal lapjába. De ez nem segített. Ezúttal a nagy, zöld szempárt látta maga előtt, ami csillogva, rajongva nézett rá. Újabb nyögés hagyta el a száját. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy puszta, mégis rettentő erős vágyról van-e szó csupán, vagy sokkal nagyobb veszedelem fenyegeti.

Ezt nem hagyhatta ennyiben! Hiszen imádott élcelődni kollegáján, Dr. Jensenen, aki a fiatal pártfogoltja kegyeit keresi, és lám, most ő is ugyanabba a csapdába esett. Egyébként is gyengeségnek gondolta azt, ha egy nő rabul ejti, hát még, ha egy fiatal lány teszi ezt. Sosem értette, Dr. Jensen mit lát Nadine-ban, és fordítva sem volt túl sok tippje. Persze nem volt vak, látta, hogy Nadine gyönyörű és jópofa, Matthew pedig különleges arcú, de még férfiszemmel nézve is sármos volt és kiemelkedően intelligens. A korkülönbség-kérdést nem is igen volt kivel megvitatnia, hiszen úgy tűnt, egyelőre csak ő tud kollégái titkos viszonyáról.

Egyszóval magában sokat gondolkodott a nagyobb korkülönbségen férfi és nő között, de nem jutott semmire, s csak legyintett az eshetőségre, hogy ő és egy fiatal lány… Még mit nem! Ugyan mit enne rajta egy huszonéves csitri? Néha elhitte magáról, hogy még sármos és vonzó, máskor viszont megérezte magán a korát, és ettől dühös lett. S vajon ő mit lát Sophie-ban a bájos és gyönyörű külsőn túl? Nem tudhatta, hisz alig ismerte…

És ezúttal mégis itt ült, fejét az asztalba verve, és egy huszonéves lányzó csapdájában vergődött! Ami pedig a legfájóbb volt, hogy nem is igen akart szabadulni, ha őszinte akart lenni magához… És mivel gyűlölte a hazugságot, magát sem volt képes ámítani. 

Felpattant, majd járkálni kezdett az irodában, kezével pedig nem tudott mit kezdeni, hol zsebre dugta, hol ropogtatta az ujjait. A percek ólomlábakon vánszorogtak, amikor végre felhangzott a bátortalan kopogás. Cal lefékezett a szoba közepén, egy pillanatig elfogta a vágy, hogy az asztalhoz rohanjon, és leüljön a székre, mintha nem járkált volna idáig zaklatottan, ám letett erről a tervéről. Inkább az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Kis híján ismét felnyögött, ahogy megpillantotta Sophie-t. De nem véletlenül volt ő Cal Lightman, ha akarta, tökéletesen tudta leplezni a gondolatait. Félreállt az ajtóból, majd egy széket penderített az asztal elé, ő pedig leült a maga helyére. Ezúttal nem dobta fel a lábát rá, hanem előrehajolt, és árgus szemekkel figyelte Sophie-t. A lány ismét fülig pirult a pillantásától, de ezúttal nem szólt rá. Elvette a hangját az érzés, ami elborította egy percre. Nyelt egyet, és hálás volt, amiért a megszokott, pattogós stílusban sikerült megszólalnia.

-          Mire jutott, Sophie? – Valahogy… Jólesett kimondania a lány nevét, és láthatóan a lánynak is öröm volt hallania, ugyanis lesütötte a szemét, és zavartan tekergetett egy aranyló tincset a mutatóujja körül.

Ám a következő pillanatban észbe kapott, és Cal mosolyától kísérve elengedte a fürtöt, a kezét pedig az ölébe engedte. Nyíltan nézett főnöke szemébe, és a férfi egy pillanatra elfelejtette, mit is kérdezett. Sophie energikusan és magabiztosan kezdett beszélni. 

-          Nadine nagyon kedves cserfes, szereti kimondani, amit gondol, de remek hallgatóság is, és mindig van egy-két pozitív tanácsa vagy gondolata a másik számára. Alapvetően magabiztos és derűlátó, de leginkább a mások dolgaiban. Ami őt illeti, néha elbizonytalanodik, belül jóval sebezhetőbb, mint amilyennek mutatja magát. Nem igazán tudja leplezni az érzéseit, néha viszont egész ügyesen megy neki. Mindenkiről a legjobbat feltételezi, ha valaki szimpatikus neki, akkor a végsőkig kiáll mellette, és bármiben hajlandó segíteni őt. Teljesen odáig van Dr. Jensenért, de el akarja hitetni magával, hogy ez csak egy könnyed kis flört.

Cal bólogatva hallgatta, és nem tagadhatta maga előtt, hogy lenyűgözték. Sophie roppant tehetséget mutatott a viselkedéselemzés terén, a kommunikációja pedig hibátlan volt és meggyőző, amikor kellemes tónusú hangja felcsendült. Cal nem is tudott másfelé figyelni, Sophie szavai ugyanis vonzották, mint a molylepkét a gyertya lángja. Miután a lány befejezte, elégedetten hajolt hozzá még közelebb.

-          Remek, Sophie. Magam is ugyanezeket vettem észre, illetve nagyjából Miss Williams is így jellemzi magát. Leszámítva persze a Dr. Jensent érintő részt – nevette el magát, Sophie pedig szemmel látható megkönnyebbüléssel csatlakozott hozzá.

-          És Dr. Jensenről mi volt a benyomása? – kérdezte, mikor kimulatták magukat.

Sophie elgondolkodva meredt maga elé, Cal pedig figyelmesen nézte őt. Nagyon tetszett neki a lány, amikor így elmerengett, két szemöldökét kissé összeráncolta, szeme egy láthatatlan pontra meredt, ajkát enyhén összeszorította. Cal rajtakapta magát, amint a lány piros, kellemesen telt száját bámulja. Korholta magát, és inkább visszanézett a gyakornoka szemébe, ami épp akkor találta meg az övét.

-          Nehéz megmondani. Nagyon jól leplezi az érzéseit. De a szeme eleven. Szerintem Nadine érzelmei nem egyoldalúak. Többet nem tudok róla mondani, mert épp Nadine-nal volt, amikor láttam, és nem akartam őket megbámulni – pirult el ismét Sophie.

-          Megint elpirult, tilos! – vigyorgott rá Cal, miközben megmozgatta az ujjait Sophie arca előtt, még pirosabbá varázsolva a lány fehér porcelánbőrét.

-          Bocsánat – motyogta a lány, miközben ölébe ejtett ujjaival babrált.

-          Semmi gond. Lesz elég időnk együtt arra, hogy kiverjük ezt magából, Sophie. – Cal önkéntelenül elvigyorodott, ahogy észlelte, milyen kétértelműre sikeredett a mondat.

Mivel Sophie ajka is elnyílt kissé a megdöbbenéstől, csak még szélesebbre húzódott a szája. Tehát a lány, látszólagos ártatlansága ellenére nagyon is érti a célzásait. Ez meglehetősen felkorbácsolta az érzékeit, arra sarkallta, hogy még többet mondjon.

-          Egyébként nagyon jól látja, Dr. Jensent nehéz kiismerni. Ha Nadine-t kérdezi, többet megtudhat, imád róla áradozni – forgatta a szemét Cal. – De ön igazán tehetséges, Sophie, szóval biztos vagyok benne, hogy remek megfigyeléseket tesz majd Dr. Jensenről és mindenki másról. Talán idővel rólam is.

A lány bájosan elpirult a bóktól, és lesütötte a szemét, majd hálásan mosolyogva lesett fel szép, hosszú pillái alól. Cal szíve vadul ficánkolni kezdett, mire érezte, hogy valamit tennie kell, különben meggondolatlanságot cselekszik, ha továbbra is Sophie társaságában marad.

-          Nos, Sophie, legyen elég mára ennyi. Menjen haza, és pihenje ki magát! – állt fel az asztal mögül Cal.

-          De… Dr. Lightman, olyan korán van még! Biztos nincs rám szükség? – Sophie már-már kétségbeesettnek tűnt, ezzel kedves mosolyra fakasztva Calt. Elbűvölte ez a lelkesedés, és csak remélni merte, hogy ez részben a személyének szól.

-          Szükség épp volna, de mára éppen elég ennyi az élményekből. Holnap folytatjuk – mosolygott a lányra kedvesen.

Sophie kissé habozni látszott, majd kelletlenül emelkedett fel a székről. Egymás mellett sétáltak az ajtóhoz, amit Cal előzékenyen kinyitott a lánynak.

-          Köszönöm, Dr. Lightman, ezt az egészet! – tört ki a gyakornokból, miközben lassan elindultak a folyosón.

Cal megmosolyogta a lelkendezést, de az őszinte szavak megmelengették a szívét. Rég látott valakit ennyire rajongani a munkájáért. Remélte, hogy ez a hozzáállás Sophie egész életét végigkíséri majd – ő pedig közvetlen közelből követheti majd a lány sorsának alakulását.

-          Holnap várom, rengeteg a dolgunk. Velem lesz, úgyhogy készüljön fel – nevetett fel Cal jóízűen, majd kedvesebb mosollyal hozzátette. - Jó páros leszünk, Sophie. 

Ezzel újabb szemlesütésre és pironkodásra késztette a lányt. A folyosó végén megálltak, hiszen Cal még maradni szándékozott egy kis ideig.

-          Ezt pedig majd együtt kiirtjuk – finoman megcsípte a lány arcát.

Sophie lélegzete elakadt, és Cal is érezte, ahogy szinte kézzelfogható szikrák pattognak az ujjain és Sophie bőrén. Égette az érintés, és forróság gyűrűzött az ujjaitól indulva benne. A melegség a gyomrába cikázott, onnan pedig szétáradt az egész testében. Elhúzta a kezét, miközben a pillantásuk összekapcsolódott. Egy ajtó csapódása zúzta szét a pillanatot, és Cal önkéntelenül hátrébb lépett.

Nadine lépett ki a folyosóra, meglehetősen zilált ábrázattal és piros arccal. Elindult feléjük, és csak akkor vette észre őket észre, amikor majdnem beléjük ütközött. Cal széles vigyorral nézett Sophie-ra.

-          Jól figyelje meg, mit lát. Holnap megbeszéljük – vigyorgott Sophie-ra, nyíltan kinevette Nadine-t, majd elindult visszafelé a folyosón.

Mire komótosan visszaballagott az irodájához, a nők hangját már a lépcső felől hallotta. Nem lepte meg, hogy azon az ajtón, ahol az imént Nadine lépett ki, ezúttal Dr. Jensent látta távozni halványan mosolyogva. Más esetben tartogatott volna valamilyen csípős beszólást kollégájának, ám ezúttal nem szólt, csak biccentett neki, aztán bezárkózott az irodájába.

Visszaült az asztalhoz, és visszaejtette a fejét a fára. Mindkét kezét a tarkójára szorította, és idegesen túrta össze a haját. Minden erejét bevetette, hogy ne gondoljon Sophie-ra és a másnapi egész napos közös munkára. Csúfos kudarcot vallott.

Végül elszundított, álmában Sophie haját fonogatta, a lány arca pedig ezúttal a pajzánságtól piroslott olyan nagyon. Mikor Cal meglehetősen kényelmetlenné váló nadrágban felriadt, már ráesteledett, és ő egyedül ücsörgött a Lightman Csoportnak otthont adó épületben. Nyögve kelt fel, hogy hazamenjen, és otthona nyugalmában várhassa a másnapot.